Join the new world

Tartalom

I. Nemzettudat és identitás
II. Nemzeti karakter
III. Értékek és magatartásformák
IV.A család
V. Jó modor és viselkedés
VI. Mániák
VII. Szokások és hagyományok
VIII. Humorérzék
IX. Szabadidő, szórakozás
X. Kultúra
XI. Evés-ivás
XII. Egészség és higiénia
XIII. Intézményrendszerek
XIV. Bűn és bűnhődés
XV. Kormányzat és politika
XVI. Üzlet
XVII. Nyelv és gondolkodás
XVIII. Társalgás és gesztusok


Nemzeti karakter


A magyarokról az a hír járja, hogy bátor és jól képzett katonák. (Reménykednek, hogy az embereknek nem jut eszébe, hogy a magyarok mindkét világháborúban a vesztes oldalon harcoltak...) E hírük nevezetes lovastudományukon alapul, amely a középkorban valóban kiemelkedő lehetett, a dicsőségből még a nyalka huszároknak is kijutott. Manapság már inkább mountain bike-okon jeleskednek, nem paripákon.

Paprikás természet

A magyarok nemigen ismerik el hibáikat, bár tisztában vannak velük. Egyik legfőbb gyarlóságuk a széthúzás: ha négy magyar kerül össze egy szobába, holtbiztos, hogy öt pártba tömörülnek. A másik, hogy nemes ügyekért érzett lelkesedésük sem egyéb, mint szalmaláng. Az igazi magyar tűzön-vízen át megmutatja, hogy történjék bármi, ő állja a szavát, betartja ígéretét, végrehajtja, amit rábíztak, akkor is, ha belerokkan. E tulajdonságukat a virtus kifejezéssel jelölik. A cél nem feltétlenül valamilyen eredmény felmutatása, hanem annak drámai érzékeltetése, hogy mennyit törték magukat. Másfelől apróságok terén, amilyen például egy levél megválaszolása vagy a határidők betartása, ez az erőfeszítés sokszor igen csekély...

A siker iránti heves vágy csodákra képes, még ha a kis nemzetek hátrányaival indulnak is a versenyben. Közismert a magyarokról, hogy ők az egyetlen nép, melynek fiai utolsónak lépnek a forgóajtóba, mégis elsőnek lépnek ki onnan.

Pesszimizmus

A magyarok pesszimizmusa alaptulajdonság. Legtöbbjük olimpiai bajnok pesszimizmusból, a többiek pedig szintén dobogós helyezettek. A magyaroknak egy fél üveg ital még véletlenül sem félig van tele, hanem csakis félig üres. Borúlátásukat valósággal dédelgetik. Szerintük az optimista egyszerűen alulinformált. A magyarok realisták: népmeséikben a hősök "boldogan élnek, amíg meg nem halnak", örök boldogságról szó sem esik.

Egy közvélemény-kutatás során, amelyet Európa minden országában elvégeztek, körülbelül húszezer embert kérdeztek meg, mit gondolnak országuk helyzetéről. A magyarok több mint 59 százaléka gondolta úgy, hogy bármi történt is a szocializmus bukása óta a gazdaságban, az csakis rossz lehet. 66 százalék vélekedett úgy, hogy saját helyzete romlott az elmúlt évek során, és csak 8 százalék tapasztalt javulást. Ezzel szemben ugyanebben az időszakban az albánok 50 százaléka, az észtek 28 százaléka, a románok 23 százaléka, és a csehek 22 százaléka érezte úgy, hogy könnyebben boldogul, mint azelőtt.

A magyarok meggyőződése, hogy ha egy hír rossz, akkor igaz. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen nyomasztja őket a recesszió, az infláció, a munkanélküliség és a súlyos GDP-csökkenés. Mégis, a folyamatos panaszáradat sokkal nyugtalanítóbb, mint a gazdasági helyzet. A külföldi nehéz helyzetben van, ha el akarja dönteni, vajon azért panaszkodnak-e a magyarok, mert együttérzésre vágynak, vagy mert egyszerűen bókokra vadásznak.

Egy népszerű régebbi vicc jól érzékelteti a magyarok viszonyát tragikus történelmük iránt:
Bemegy egy magyar egy New York-i kalapüzletbe. Kalapot szeretne venni, de nincs elegendő dollárja, ezért megkérdezi, fizethet-e forintban.
– Még sosem láttam magyar forintot – mondja a boltos. – Mutassa! – A magyar előkotor egy papír tízforintost.
– Ki ez a fickó? – kérdi a boltos.
– Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő. Egyike volt a márciusi ifjaknak, akik kirobbantották az 1848-49-es szabadságharcot. A segesvári csatamezőn esett el, amikor az osztrákok és az oroszok leverték a függetlenségi harcot.
– Istenem, micsoda szörnyűség... Na és ki ez itt a húszforintoson?
– Ő Dózsa György, aki egy parasztlázadás élére állt a 16. században. A lázadást leverték, Dózsát kivégezték, izzó trónon megégették...
– Na jó, jó. És ki van az ötvenesen?
– Rákóczi Ferenc, egy másik sikertelen függetlenségi harc vezére. Törökországi száműzetésben kellett leélnie az életét.
– Gondolhattam volna... És a százason?
– Ő Kossuth Lajos, az 1848-49-es szabadságharc vezéralakja. A háború leverése után menekülnie kellett...
– Jól van, drága barátom – vág a szavába a boltos –, fogja, itt a kalap ingyen, vigye csak.

Kollektív neurózis

A magyarok boldogan azonosulnak Woody Allennel, aki azt állítja: üldözési mániám van, mert üldöznek. Vágyakoznak egy olyan kor után, amelyben élhetik világukat és szebb jövőt építhetnek gyermekeiknek. Viszont mivel oly sokszor megütötték már a bokájukat a múltban, mindig bennük van a félsz, hogy vágyaik semmivé foszlanak, és a szép jövő sosem jön el.

Emiatt a legtöbb magyarból hiányzik a belső béke, és idegrendszerük képtelen az egyensúly megteremtésére. Ráadásul az állandó balszerencse előérzete nemzedékek hosszú során át ivódott a lelkükbe. Arthur Koestlerrel szólva: "Magyarnak lenni kollektív neurózis."

Szenvedélyek

A magyarok szenvedélyei elsősorban érzékiek.
Szeretnek jókat enni, szeretik a jó (és sok) bort, sört, pálinkát, szeretnek kártyázni, szeretik a szexet és az udvarlást, szeretnek nyáron napozni, télen síelni. Ezen kívül a társalgás művészete is a szenvedélyeik közé tartozik, különösen ha napi politikáról van szó. Az amerikaiak üzletről társalognak, a magyarok politikáról.

Egyetlen téma van, ami felér a politikával: a pletyka. Imádnak mindenkiről mindent tudni, és tudásukat azonnal lelkesen tovább is adják. "Távollévőkről vagy jót vagy semmit", így a régi magyar mondás. "Távollévőkről vagy jót vagy rosszat", így a budapesti kávéházi változat. (Az első világháború előtt vagy 300 nagy kávéház működött Budapesten, és a kisebb vidéki városokban is volt vagy egy fél tucat. Legtöbbjük most eszpresszó, kocsma vagy cukrászda.) A rosszindulatú pletykálkodást azonban nemcsak kávé mellett, hanem bárhol, utcán, ablakba könyökölve is űzik.
Mindentudók

Ha isten mindent tud, a magyarok túltesznek rajta: ők még annál is jobban tudnak mindent. Próbáljuk csak elmagyarázni egy magyarnak a chicagói metró rendszerét, töviről-hegyire ismeri már minden részletét. Ha netán szóba hoznánk a szalámit, menten olyan tényekkel szembesít minket, amelyeket még életünkben nem hallottunk. Ha a Yale Egyetem irodalomprofesszora tartana előadást a modern amerikai regényről, fél tucat ifjú magyar zseni garantáltan felállna az előadás végén, hogy bemutassák, mennyivel többet tudnak ők a témáról. A műsor egyfelől a külföldiek, másfelől a többi magyar elkápráztatását szolgálja.

Valóságos katasztrófának számít, ha az ember nem tud valamiről, amit a többiek fontosnak tartanak. Egy ravasz vén kritikus egyszer szerzett egy üres lapokból álló könyvmodellt a könyvkötőtől. A borítón és a gerincen egy ismert külföldi szerző neve és egy kitalált cím állt. Ezzel a könyvvel akarta próbára tenni a nála megforduló bontakozó írótehetségeket.
– Olvastad már ezt a könyvet, barátom?
– Természetesen. Nem tartom olyan nagyra, mint az előző művét, de azért tetszett.
– Tényleg?! Na ne mondd, te kis okostojás! Ez a könyv nem is létezik!! – bődült el a felháborodott kritikus, és felmutatta az üres oldalakat.

Ha azonban ez a tudásszomj valódi, akkor nagy értékeket hordozhat. Arra sarkallja az embereket, hogy gondolkodjanak, beszélgessenek, olvassanak, koncertre, színházba, operába járjanak.
Az egyre magasabb árak ellenére a magyar társadalom egy részének ma is fontos mindez, és ha külföldön tartózkodnak, akkor sem mulasztanak el kulturális tapasztalatokat gyűjteni.

A magyar mindentudó közeli rokona a magyar minden lében kanálnak. Ez utóbbi kis mértékben különbözik a más nemzetekbeli minden lében kanáltól, azok ugyanis sürgölődnek, tesznek-vesznek – magyar testvéreik viszont a szájukat jártatják. A legtöbb esetben éppen arról, amit éppen tenniük kellene.

Érzelmek

Lelkük mélyén a magyarok szentimentálisak. Olyankor is búslakodnak, amikor éppen semmi okuk sincs rá. A boldogtalanság neon a vérükben van, hanem egyenesen ez folyik az ereikben. Persze ebben is van valami élvezet: minden magyar azt reméli, hogy az ő kesergése hangosabb, mint a társaié.

A vidékiek és a vidékről származó városiak egyaránt szeretik a cigányzenét. Nemcsak a gyors, vidám csárdást, hanem a lassú, kesergő nótákat is. Ha úgy érzik, ezer bajjal sújtja és megtiporja őket az élet, a cigányzene jólesően megríkatja őket, különösen egy üveg bor és néhány kupica pálinka után. Deres már a határ, őszül a vén betyár... – húzza a cigány, reszket a szívek húrja, a vén betyárnak pedig elered a könnye, és mélyen merül az önsajnálat tengerébe.

Persze nem csak sírva vigadás létezik. A kisvárosokban és falvakban ma is él az a szokás, hogy a fiatalemberek cigánybandát fogadnak, hogy imádottjuknak szerenádot adjanak. Az éppen csak beszélni tudó kisgyerekeket szüleik, nagyszüleik születésnapjára versikékre tanítják, s amikor elszavalják a nagyi aranyszívéről és önfeláldozásáról szóló strófákat, szem nem marad szárazon.