Nagyapa búcsúja

Day 1,927, 11:15 • Published in Hungary Hungary • by montaigne

-Mind itt vagytok?
-Mind itt vagyunk.
-Akkor jó…egytől egyig szaporán menjetek is ki a szobából! Egyedül akarok maradni. A fiammal.
Amikor azt mondta, hogy „a fia”, akkor mindenki számára egyértelmű volt, hogy rám gondolt, az egyetlen fiúunokájára.
-Itt vagyok nagyapa…
-Jól van kisfiam…nagyon nagy fájdalmaim vannak, már nem húzom soká. Nem akarom minden sehonnai rokonsággal megosztani utolsó óráimat. Csak veled. Mert ez a mostani halálom már az igazi lesz…nem olyan, mint a másik kettő…
-Milyen másik kettő, nagyapa?
-Hát ezt szeretném elmondani, mert korábban nem akartalak ezzel terhelni. Tudod te, hogy mikor és hol születtem?
-1908, Szamosújvár
-Majdnem pontos…1907, Aleppo, Szíria…illetve az akkor még Törökország volt. És sokáig azt sem tudtam, hogy hol van Szamosújvár.
-Micsoda?
-Akkor kezdjük is talán az első temetésemmel, mert az izgalmasabb volt, mint a születésem.

1915 Törökország

A kis Garabedet ébredésekor hányinger kísérte. Feje zúgott, kapkodva szedte a levegőt, fulladási inger gyötörte, és mozdulni sem bírt. Áthatolhatatlan sötétség és nyomasztó csend vette körül. Kétségbeesetten keresett valami emlékfoszlányt, hogy megfejtse, mi is történik vele. Ez lenne hát a megváltó halál? Nem valószínű, hiszen a halottak nem szoktak sem köhögni, sem fuldokolni.
-Hol van anya, hol van apa, hol van Szárkisz öcsém, de legfőképpen hol vannak a törökök?
Mozdulni próbált, de képtelen volt, mert mázsás súly nehezedett csöppnyi testére. Talán a fejét el tudta fordítani egy kicsit…ekkor jött rá, hogy valami vászonféle veszi körül, a hasa alatt deszka, az arca alatt zsákvászonnal letakart fémes keménységű rácsféle lehet, mintha onnan szivárogna a levegő. A vállával csúszó-forgó mozdulatokat tett és azt érzékelte, hogy száraz földrögök koppannak a deszkán a feje mellett. Elhatalmasodott rajta a pánik és elkezdett kézzel-lábban vergődni, amíg egyszercsak a rá nehezedő föld nyomása mintha csökkent volna. Egy kortynyi friss levegő áramlott a tüdejébe, ettől erőt kapott és kijutott a felszínre.
-Anyaaaaa! Apaaaaa!! Szárkisz….!!
Keleten már derengett a szír sivatagban és Garabed döbbenten tapasztalta, hogy egyedül van. Sem apa, sem anya, sem Szárkisz, sem a többi örmény deportált, sem a törökök nem voltak sehol. A következő pillanatban belebotlott egy vascsőből és egy deszkalapból összetákolt keresztbe, amelyen felismerte apja kézírását:

Szárkisz Barujan élt 6 évet.

Elsírta magát. Apja mindig arra tanította, hogy gondolkozzon logikusan, de amikor észrevette, hogy a saját ruhái helyett a Szárkiszét viseli, akkor azon a ponton volt, hogy elveszítse józan eszét.
-Szegény Szárkisz öcsém meghalt, engem meg eltemettek!
Elkezdett ismét sírni…ilyenkor anya mindig odajön, átöleli és megvigasztalja. Elég csak egy kicsit sírni és anyának jönnie kell!
Már délre hágott a nap, mire elfogytak a könnyei és rá kellett jönnie, hogy anya nincs többé, apa sincs többé, Szárkisz sincs többé…de legalább a törökök sincsenek. Mi legyen? Ennie kellene. Elkezdte kutatni a zsebeit, hátha maradt még egy kis kétszersült. E helyett egy, az apja által írt levelet talált:

-Drága fiam, bocsásd meg nekem, amit veled teszek, de egyedül így tudlak megmenteni. Tudod, ha nagyon nagy bajban vagy és hirtelen minden irányból eléd tárulnak a menekülés eszközei, akkor az nem lehet véletlen: az maga az Isteni csoda, amelyet kellő alázattal el kell fogadni. Az Isten úgy rendelte, hogy te megmenekülj, mi meg a menekülésed eszközei legyünk. De vegyük sorba…
-Szárkisz egy órája halt meg. De halála nem volt hiábavaló. Rá néhány percre valamelyik török vezérhez orvost kerestek – hát jelentkeztem. Vesegörcse lehetett, szörnyen szenvedett, ezért adtam neki egy kis ópiumot fájdalomcsillapítóként, de azt kértem cserébe, hogy a fiamat keresztényi kegyelettel eltemethessem, ő meg kiszolgáltatott helyzetében elfogadta az alkut. Meglepő módon találtam egy koporsót. Körülnéztem, hogy mi más van még ebben a felégetett faluban…aztán találtam valami vasrácsot, kenderzsákot, lenvásznat, és egy lyuggatott fém öntözőcső szerűséget. Ennyi kellett a szabadulásodhoz. Hidd el, egyszerűbb volt megoldani azt, hogy az egész menet itt hagyjon téged, mint téged innen megszöktetni.
Kisfiam, tudom, hogy te ezt most nem érted meg…de azért elmondom: kiástam egy nem túl mély gödröt, amelybe belefért a koporsó. A koporsóra a fedelet elcsúsztatva tettem rá, az üres részre került a vasrács, arra meg a zsákvászon, hogy ne nyomja az arcodat, amikor ráfektetlek a tetejére. Merthogy Szárkisz helyett úgy döntöttem, hogy téged temetlek el. A koporsóban levő minden csepp levegőért külön imát fogok mondani, de ezen felül a kereszt oszlopának használt kilyuggatott öntözőcső-szerűség lyukait is szélirányba forgattam, így frissülnie kell majd neked ott lent a levegő, nem fogsz megfulladni. Akkora adag ópiumot kaptál, amitől egy ideig biztos, hogy aludni fogsz és a légzésed is le fog lassulni, szóval a levegőnek ki kell tartania, ha Isten is így akarja! Márpedig tudom, hogy Isten így akarja, különben sosem jutott volna eszembe ez az ötlet az ópiummal, ha nincs a vesegörcsös török! Értsd meg drága fiam, nem kockáztathattam, hogy elkezdjél nekem mocorogni temetés közben.
Miután Szárkiszról a törökök is megállapították, hogy meghalt, gyorsan átcseréltük a ruháitokat, ezért most bevallom, hogy egy picit furcsán nézel ki a szűk és rövid nadrágban. Tekintsd ezt futó kellemetlenségnek! Szárkiszt kérlek ne keresd, őt bebalzsamoztam és reggel a hátunkon magunkkal visszük, hogy meglegyen a létszám. Ameddig a töröknek fáj a veséje, addig nekünk sincs mitől tartanunk.
Drága fiam, bármennyire is szeretjük egymást, kérlek, ne kövesd a nyomainkat! A jövőbeli feladataidról pontos utasítást találsz a koporsóban, amit amúgy is ki kell ásnod, ha életben akarsz maradni. Találsz benne gránátalmát, aszalt fügét, kulacsot tele vízzel, bicskát, messzelátót, némi pénzt, egy könyvet és egy fényképet.
Nagyapa hangja elérzékenyült, ritkán láttam őt könnyezni.
-A koporsóban talált fényképen felismertem fiatalkori apámat és a bátyját, aki tíz éve elindult Hamburgba, hogy onnan Amerikába hajózzon, de csak Szamosújvárig jutott el, mert útját állta a szerelem. A fénykép hátlapján apám áldott keze írása: „Drága bátyám, ő az én fiam… ő az én utolsó csepp vérem, nevelj belőle jó embert!”
A könyv nem volt túl vastag. Apám, a te dédapád minden egyes oldal margóját apró betűkkel teleírta a menekülésem tervezett útvonalával, veszélyeivel, jó tanácsaival, életbölcsességével. Franciául írta, hogy még akkor se bukjak le, ha egy török kezébe kerülne a könyv. Áldott legyen, amiért francia nyelvre taníttatott már 5 éves korom óta. Azt akarta, hogy olyan reneszánsz emberré váljak, mint amilyen ő volt.

Így hát nyolc évesen hirtelen felnőtté váltam. Apámat, anyámat, a többi ismerőst, rokont sosem láttam többé.
-Nagyapa, mi volt a könyv címe és mi lett vele?
-Montaigne esszéi, franciául. Sajnos a fényképpel együtt ezt is elvitte az 1975-ös árvíz.
Korábbi nagyapás és nem nagyapás cikkek
Beszélgetések Bécsben, 80 éve
Az árvíz
A töltényhüvely
Emléktúra Dobrudzsába
Célok, teendők

Beszélgetések a magyar sajtóról