There and back again... [Oda és vissza]

Day 725, 02:20 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

It is cold and lonely here...

Darkness surrounds the soldier. Cold, bleak, alien and forbidding blackness binds his limbs, stiffles his voice and blinds his eyes. In the valley of the shadow of death he walks - or rather stumbles on the rough surface, on the unseen stones that almost seem to catch his ankles and make him fall... he struggles on, for stopping is to die, and he is not the kind to lie down and wait the axe.. surely this is not what fate intended! He stumbles on, forever forward, grasping on nonexisting handholds, seeing nothing in the darkness, but his memories, he smiles at the old days, he scowls at the old pains, he nods at the old sins committed, and he wonders as the faces of friends swim in front of his mind's eyes...

He hears distant voices, unseen people, friends and enemies alike call out to him, to others, to else - they shout encouragement, pity, sadness and defiance, and the soldier answers with soundless screams of rage, sweat and tears... the world narrows down to him, he can now see his path, but the path only, with the obstacles and the enemies, waiting for him with poisoned swords of foul words, and he must fight with them, and put the diamond-hard weapon of truth and honesty against the vile attacks, he must stumble through the maze of unfair rules that change while he jumps over them - a survival course this is, and he only has his wits about him, and the encouragement of the unseen friends; shudders in the bleak darkness, and as hurdles seem to grow to the sky he gives up... no matter the determination, one cannot fight against impossible odds...

Even the darkness fades now, the voices dry up, the cold hand of death grips the limbs and even his thoughts start to disappear... it must be The End, a last, lazy idea makes its circles in his mind, it must be a new beginning, as death always are... and here, at the Thoughts' End, on the shores of the river Styx he stands - clear now the vista, sharply and hurtingly clear, the sight of the river burns onto the retina and deletes everything else. There are no friends now, no enemies, no old world and no new one yet - the ferryman awaits. The lone soldier steps into the boat, ready to go over, ready to see what it beyond imagination, what is next in the adventure that is called Life...

But the boat, the river and the dark vista suddenly breaks, like so much glass shards exploding at the same time inward and out, and all the choked-back voices scream at once into his ears, all the sights of the living world thunders into his eyes, all the smells and touches assault his senses again - reborn, living again as new and empty as a shell, but a shell with memories only; no friends, no connections, just the joy and sorrow of living once more. Thoughts return and wordly matters with them too - to do, act, answer and speak again is required for he has been given a second chance - not asked, not wanted but given none the less.

The gods play with us, by taking away and giving back everything. They throw the dice, as we do in our little table games, and as it fells, one dies, one returns, one wins and another looses - but as we have our playing pieces, so we are their pieces to throw away and reclaim at will; and we must find out their rules too, if we want to survive.


"All the world 's a stage, and all the men and women merely players. They have their exits and their entrances; And one man in his time plays many parts"

Quicksilver





Hideg van és magányos errefelé...

Sötétség veszi körbe a katonát. Hideg, sivár, üres és idegen feketeség köti gúzsba tagjait, fojtja el szavait és vakítja el szemét. A halál árnyékának völgyében megy - illetve botladozik az egyenetlen talajon, a láthatatlan köveken, amelyek mintha el akarnák kapni a bokáját, hogy elbuktassák... küzdve, de továbbmegy, megállni annyi mint meghalni, és ő nem akar még lefeküdni csendben és várni a bárdot... ez nem lehet még az, amit a végzet neki rendelt! Tovább botladozik, mindig előre, nemlétező kapaszkodókat markolva, semmit sem látva a sötétségben, csak az emlékek képeit; mosolyog a régi napokon, grimaszol a régi fájdalmakon, meghajtja fejét a régi bűnök előtt és álmodozik a régi barátok felsejlő képein, ahogy azok elúsznak a szeme előtt...

Távoli hangokat hall, láthatatlan barátokét és ellenségekét, ahogy hívják és eltaszítják, őt, egymást, mindenkit - bátorítást kiáltanak, együttérzést, szomorúságot, és kitartást, és a katona hang nélkül válaszol nekik, üvöltve dühöt, küzdelmet és könnyeket... a világ leszűkül magára, és az ösvényre, melyet követnie kell, az akadályokra és az ellenségekre, ki az úton várják, kezükben méregezett szavak kardjai, s neki harcolnia kell, az igazság és őszinteség gyémántfegyverét fordítani az aljas támadások ellen, keresztül kell jutnia a folyton változó, de mindig igazságtalan szabályok útvesztőjén - egy túlélőverseny ez, és neki csak a találékonysága a fegyvere, s a láthatatlan barátok bátorítása; a katona megborzong az egyre hidegebb sötétségben, az akadályok már az égig nőnek, és ő feladja végül... hiába az akarat, a lehetetlen esélyek ellen küzdeni nem lehet...

Még a sötétség is elhalványul már, a hangok kifulladnak, a halál hideg keze szorítja meg a végtagjait, s a gondolatok is eltűnnek... ez már bztosan a VÉG, mondja egy utolsó, az agyában lustán keringő gondolat, és a véggel együtt egy új kezdete, mert a halál mindig ezt jelenti... és itt, a Gondolatok Végénél, a Styx folyó partján állva a látvány hirtelen kitisztul, mit kitisztul, fájóan élessé válik, a folyó látványa ég a retinán és kitöröl minden mást onnan. Itt már nincsenek barátok és nincsenek ellenségek, nincs régi világ és nincs még új sem - a Révész vár. A magányos katona belép a csónakba, készen áll hogy átjusson a túlpartra, hogy lássa, mi van utána, amit a képzelet már nem tud befogni, hogy mi jön következőnek ebben a kalandban, amit Életnek hívunk...

De a csónak, a folyó és a sötét látóhatár hirtelen összetörik - mint megannyi üvegszilánk, ami egyszerre robban kifelé és befelé, és a visszafojtott hangok egyszerre üvöltenek a fülébe, a létező világ láthatatlan képei egyszerre vakítják el szemét, és a szagok és érintések mind együtt támadják le érzékeit... újjászületett, él megint, újonnan és üresen mint egy kiürült kagylóhéj melynek csak emlékei vannak; nincsenek barátai, kapcsolatai, semmilye, csak az új élet öröme és gyásza. A gondolatok is visszatérnek, s velük a világ dolgai - tenni kell, enni kell, venni kell, válaszolni kell, mert kapott még egy esélyt - nem kérte, nem akarta, de megkapta.

Mert az Istenek játszanak velünk, elvesznek mindent és visszaadják ahogy kedvük tartja. Elgurítják a kockát, miként mi is a saját kis táblás játékainkon, és ahogy esik, úgy valaki meghal, valaki megint él, valaki győz és más veszít - és ahogy nekünk megvannak a kis bábuink, úgy mi is bábuk vagyunk az Istenek kezében - hogy eldobhassanak és visszatehessenek, ahogy tetszik nekik; és kitaláljuk a szabáályokat a magunk bőrén, ha élni akarunk.

"A világ egy nagy színpad, és a férfiak és nők mind színészek. Megvan nekik a belépőjük és kilépésük; és egy ember a maga idejében sok szerepet játszhat."


Quicksilver

.