Join the new world

Szabó Lőrinc – Dzsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dzsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ö Dzsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünödve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi!
Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! –
Ö mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ö mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke öt és mindhármunkat én.


Fodor Ákos – Kaleidoszkóp 1.

Tessék – csak tessék!
Minden garantáltan csak
egyszer látható!


Szabó Lőrinc - Szun Vu Kung lázadása

Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozogni tanította
s viharként szállni a felhők felett,
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,

ki hős vezér és szent remete volt
és szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is
őrökké éljen, s lett mindenható
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte,
s leverte az égi seregeket,
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogyan közeleg –

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt,
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.

– Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: – A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

– Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
– Vigyázz – szólt –, még nem sejted, mit tudok!
– Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny,
és mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
– Tizennyolcezer mérföldet repülök
– mondta –, ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
– a Menny Urához fordult –, senki más,

– bömbölte – senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom!
És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam – itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem.

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak.
– Őrült – gondolta – ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,

gyerekjáték – gondolta és vigyorgott:
– Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –
És felemelkedett a levegőbe,
s megállt nevetve Buddha tenyerén.

– Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot látott,
amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza,
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira –

és csakugyan felírta a középső
oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az űrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén,

mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át,
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: – No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! –
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: – Te nyomorult majom,
te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd középső ujjamat:
„Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van, ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! –

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.



Fodor Ákos - A szépségről

Van, ki gyönyörű.
Van, kin észre kell venni.
S van, ki attól szép,
hogy hasonlít egy csúfra,
akit szeretek.



Szabó Lőrinc – Hazám

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
már érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.


Fodor Ákos – Napszakokba és szerelembe

Napszakokba és szerelembe
rejti magát a valóság.
Este fejét ki letette,
táguló világba a gondját
(azt, hogy a hámba befogják,
bárha húzni nincs meg a kedve
s tölt hiába nyolc robot-órát)
messzire dobta-vetette.

Mint aki úszni szeretne
s látja, tiltva ringnak a bólyák,
úgy találok napbanevetve
út közepén tilalomfát.
Úgy, ahogy - sietve tehozzád -
rejtem arcom öledbe;
rejti magát a valóság
napszakokba és szerelembe.