Panem et circenses

Day 1,712, 02:27 • Published in Hungary Hungary • by Shaok

Elkezdődött. Emlékszem gyerekkoromban valóságos ünnep volt számomra az Olimpia. Nem volt olyan perc, amit kihagytam volna. Láttam, ahogy a kis Egér iskolázza a világot, a kajak-kenusaink egy pillanatra sem engedték, hogy bárki más elhihesse, rajtuk kívül itt lehet esélye. Kardvívóink lemészárolták az ellent, s örültem, amennyire egy gyerek csak örülhet. Felnéztem a hősökre, hisz az Olimpia hősöket szül. Ki ne tudná ki az a Hajós Alfréd, ki kissrácként a mai Parlament helyén lévő uszodában, kifeszített kötelek között tanult meg úszni a Dunán, hogy aztán ő legyen az első, s meghódítsa a világot.



Mindannyiunkban van egy kis Hajós. Ahogy neki is gyorsan véget ért a gyermekkor, mikor tizenhárom évesen apja, ki úszni tanította a Dunába fulladt, úgy engem is hamar elhagyott a gyermeki naivitás, s a Télapó, meg a Húsvéti nyuszi vitte magával karonfogva az Olimpiát is. Talán nem is az Olimpia lett kisebb, csak én lettem nagyobb, a mese azonban valósággá vált.

A 2012-es, londoni Olimpia két nappal azután, hogy elindult, tehát megkezdődött. Szívem mélyén nagyon vártam, hiszen élnek még az emlékek, de igazából tudom, hogy ez már nem az a régi szerelem. Nem miattam, miatta, talán lehetnénk még barátok, de jobb mindenkinek, ha megmaradunk régi ismerősnek.

Hogy igazából mi változott? Minden. Az eszme az egy dolog, az folyamatosan változik. Mondják, hogy fejlődik velünk, de ez nem igaz. Nevezzük a békesség kedvéért csupán változásnak. Persze kérdés miről is szól az igazi olimpiai eszme, Midőn az ókorban a görögök létrehozták, a meztelen kidolgozott férfitestek látványának élvezete volt a középpontban, a sportérték senkit nem érdekelt, hisz akkoriban az igazi férfi még csatákban bizonyított, nem volt szükség kvázi-háborúkra. Ne szépítsük, mert minek, az igazi tradicionális Olimpiát idén mi rendeztük a Fáy utcában.

Az újkori Olimpia már egészen másról szólt, megszületése a békét szolgáltatott elhozni a Föld népei számára, ha csak egy kis időre is, négyévente, de addig sem egymás torkát vágdossuk. Bejött még ide a fair play, a sport tisztasága, a teljesítmény elismerése. Mára már csak ez utóbbi maradt meg, a teljesítmény. A naivitást nem csak a gyermekekből, de az emberiségből is sikerült kiirtani. Gépek vagyunk, akik elégedettek, ha a program szerint zajlik minden. Legyen meg a kvóta, s akkor minden rendben. Nagy ország sok érem, kis ország kevés érem, mindenkinek, ami jár, senki se lesz felhőtlenül boldog, de túlságosan csalódott sem. Csak az a jó középszer.

Ehhez pedig minden módszer megengedett, ha kell, hát elmeszeljük a kis országok éremesélyeseit még egyáltalán a verseny megkezdése előtt, míg a nagyoknak, élve erőfölényükkel semmi sem állhatja útját, még az sem, ha történetesen minden szabályt megszegnek. A megnyitón így a Rowan "Bean" Atkinson által megformált figura talán lehetne a modern sportoló prototípusa is. A futás közben kocsiba száll, majd mikor a célban még így is beelőznék, hát egyszerűen kigáncsolja az ellent.

Apropos megnyitó, jellemző hogy mitől hangos ismét a sajtó. A bevonuló, buzinak pardon genetikailag szexuálisan kisebbséginek (bár ebben már nem vagyok teljesen biztos) születettnek öltözött német csapatot náci karlendítéssel fogadta honfitársuk. Az mondjuk senkit nem zavar, hogy a szívemből jön általánosan elfogadott jelzésének semmi köze a náci karlendítéshez, a lényeg, hogy ha már a megnyitó a Jerusalem című dal gyermeki ártatlansággal énekelt verziójával indult, legyen meg az ellenpólus is, feszüljön egymásnak a jó és a rossz, s lehessen újra egy kiadósat náczizni. Érdekes egyébként, hogy mi lett a németekből egy röpke fél évszázad alatt, de nem hogy örülnének, hogy visszatértek az első Olimpiák igazi szelleméhez.

Amiről a gyermekeknek nem kell tudniuk, arról csak mellékesen szólnak a hírek. Kit érdekel, hogy ugyan nyolcadikok vagyunk a megszerzett érmek tekintetében a világranglistán, Olimpiát mégse rendezhettünk soha, holott kétszer is megnyertük a rendezés jogát. Jó lesz az Londonban harmadszorra is. Az sem nagy hír, hogy elmeszelik mondjuk Kővágót és Fazekast koholt vádakkal, holott minden bizonyíték mellettük szól. Ha esetleg háborognánk, gyorsan leszögezik: fellebbezésnek helye nincs. Az amerikai, doppingon kapott sportember viszont amnesztiát kap, s megszerezheti a dicsőséget, ami jár neki.

Még csak azt sem mondom, hogy nem doppingolt Hazánk fia. Sőt, meggyőződésem, hogy igen. Pont úgy, mint mindenki más is. Dopping nélkül ugyanis nem lehet felvenni a versenyt azokkal, akik doppingolnak. A dopping-téma olyasmi, mint a rasszista kártya: mindenkire rá lehet húzni, akit a partvonal mellé akarunk küldeni. Ha érmet szerzünk, egy cseppnyi kétségünk se legyen, hogy a magyar biokémia is nagy szerepet játszik benne, máshogy ugyanis nem menne. Persze lehetünk álszentek, s mondhatjuk, hogy mi ugyan nem, csak mi értelme, sőt még csak el sem ítélem, mindenkinek kijár egy kis gyermekkor.

A 2008-ban Mexikóban bujkáló doppingbárónak is elkeresztelt Angel Heredia, aki többek között olyan hírességekkel "dolgozott" együtt, mint Marion Jones, Jerome Young, vagy éppen az olimpia fair play emblematikus alakja, Maurice Greene, a következőképpen nyilatkozott elfogása után:

"Állandó teljesítmény világszínvonalon dopping nélkül elképzelhetetlen?
– Igen. 44 másodperc 400 méteren? Elképzelhetetlen. 71 méter a diszkosszal? Kizárt. Előfordulhat, hogy valaki egyszer hátszéllel 9,8 másodperc alatt futja a százat. De tízszer egy évben tíz alatt esőben és hőségben? Csak doppinggal.
[...]
– Léteznek még tiszta sportágak?
– Az atlétika, az úszás, a sífutás, a kerékpár menthetetlen. A golf? Az sem tiszta. Foci? Focisták jönnek hozzám, és mondják, hogy vonaltól vonalig kell rohangálniuk anélkül, hogy elfáradnának, háromnaponta pedig játszaniuk. A kosarasok zsírégetőket szednek, amfetamint, efedrint. Baseball? Haha. Szteroid az előkészületeknél, amfetamin a meccsen. Még az íjászok is szednek nyugtatókat, hogy a karjuk ne remegjen. Mindenki doppingol."

Elkezdődött hát. Odakint tombol a világválság, éhínség, globális felmelegedés és egyéb nyavalyák, de most pár hétig, aki még tud, ismét gyermek lehet. Irigylem akiben még megvan a szükséges naivitás, s képes a gyermeki örömre, élvezze ki helyettem is, míg tart, mert a mese után ismét jön a valóság, s akkor már csak egyet fogunk kérni: Panem!

Üssetek a Hadügyi Közlöny szerint.