Join the new world

A kisfiú szokás szerint a fűben játszott piros labdájával. Nagyapja tőle nem messze ült, s fáradtan szemlélte a gyermeket.
Egyszer csak ágyú dörrent, a messzeségben fény villant, s füst szállt fel a horizonton.
- Gyere, indulunk! – szólt a nagypapa, és megfogta a fiú kezét.
- Miért kell elmennünk?
- Nem hallod? – kérdezett vissza szelíden az öreg. – Háborúznak odaát.
- Kik harcolnak nagypapa?
- Hát, kisunokám, ez nem olyan egyszerű. Azok a földek ott – ekkor maga mögé mutatott – igazság szerint Ausztriához tartoznak. De sok évvel ezelőtt a miénk volt. Aztán elvesztettük, majd visszaszereztük, majd megint odalett. S most, nem is oly rég újból az országhoz tartozik.
- Miért kell annyira nekünk az a hely?
- Tudod, sokan emlékeznek még arra, mikor országunk sokkal nagyobb volt, mint ma. Ráadásul ama területek elvesztése is egy szomorú história.
- Miért?
- Mert egymás ellen harcoltak a magyarok. Ki ezért, ki azért, de mindenki árulónak kiáltotta ki a másikat.
- De nagypapa!
- Tessék?
- Ellenségeink nekünk azok az emberek odaát?
- Nem, nem azok.
- Akkor a vezető bácsik miért csinálják mindezt?
- Sok mindent nem értek én sem. De hiszem, hogy ők tudják, mit csinálnak.
- De ez így nem jó, ahogy van.
- Ez nem jó. Le kellene zárni ezt az ügyet egyszer s mindenkorra.
- És hol vannak az okos bácsik?
- Az okos bácsik sem tudnak függetlenek maradni. Mindenki érez valahogy, és ezt ebben az esetben nem tudja félre rakni. Az ész már mit sem ér, mikor a szívük olyannyira ég eme kicsi földdarab miatt.
- Akkor most mi lesz?
- Nem tudom. De nézd csak, anya már vár rád.
A kisfiú elengedte nagyapja kezét, s anyja felé futott a kapuba. Az öreg visszanézett, szeme búsan merült el a füsttengerbe.
- Te nem jössz be, apa?
- De, de mindjárt, menjetek csak előre.
A kisfiú és anyja bementek a házba, az öreg pedig egyedül maradt a kapu előtt. Elindult, megkerülte a kunyhót, és a fészerből előkotorta régi puskáját.
Majd lassú léptekkel, de megindult a fények és a durrogás felé.
EK