Levél Vacsárcsiból a frontra

Day 1,923, 10:08 • Published in Hungary Hungary • by gyika
"Halk koppanással
Ért a padlóra a pix.
Elszundítottam."
Kedves fijjam!

Itt feszengek eppeg a korcsomában, jó édesanyád nyelvitől éhajtva. Azétt feszengek, met a nagy jódógomban idehunytam, az álommaradék még a szemem sarkába, cica mosdás nem viszi le. Nem es csuda, hogy idealuttam, három napja feszt idebé lopom a napot, iszom a borvizet szensimoni pityókapálinkával, mecsergek, mint a fába szorult féreg, s mikó a "Sede!" részhez érek, feszt reád gondolok. És ha én tereád gondolok, a jó katonaélet es eszmebe jut, örömmel s nagy nosztalgiával átítatva szomjuzom az újabb cseber pityókalét.
Azétt, nosztalgiázni igen bajos, ha az ember már nem emlékszik semmire. Bizony, fijjam, apád sem mai csürke, álláról es lekopott már a pihe, tarkójárú észaladt a haj, esze jobban kopik, mint a kacorja éle, taknyul a karja es, minnyá-minnyá odakorcsul, hogy 3 romány es elég lészen, hogy elbánjék vele.
Kettő biztoson még nem elég, met próbáltam, a minap bizonyságom lett, mondom es, hogyan.

Ha az Úr es úgy akarta, füledig juthatott, a magyar leventék elibűl esmeg tengerbe futtak a rományok. Apád, ki már látott ilyet vaegyszer, nem szökött kukra a hírtől, így huszadikra már nem lobogtatta kalpagját a főúton, már meg se könnyezte az új világot. De azétt csak-csak reavettem magam, hogy elékeríjtsem a zászlónkot, s fellobogozzam véle a házunk eleit. Bökném bé eppeg a rudat a helyire, mikor nezek, s mit es látok: az a bakota ármáskurtán, az a bőcs dobrudzsai milicista, melyik a tennap még lóhalálába tette elfele a falun küjjel, most jődögél visszafele a főúton, eregel bé nagy feszíjtve.
- No, magát es ki, sméttes engedte átol a gyimesi határokon?
- Engemet-e? Engemet a megállapodás. Isten, császár, sellők, hercegnők, mind aszonták, gyüjjek csak vissza zsandárnak.
- Ide-e?
- A.
- Milicistának.
- Úgy.
- Hogyaza. Matilka! - rikkantottam bé a házba anyádnak- hallottadé? Még a bálérkát elé se guríjtottuk, nem hogy megigyuk, esmeg romány világ gyütt reánk. Hagyhattak vóna báregy bálos napot az ünneplésre.
- Jó es, hogy szóllott a romány világró, - így a puliszkaképű milicista- romány világ van a faluba, így a székely zászlónak nincs helye a házon. Szeggye csak bé Gyika bá, s horggya bé a stafírungos ládikóba.
- Mitikő, te bikfic, ne kacagtassál, met még félreértem a viccet, s bicskapapozásosat játszok a hátadon. Hadd te csak békén a zászlómot.
- Nem vicc az, hanem parancs. Irredenta drápél csak ne lengedezzék román faluba, met letépem.
- No, fijjam, akkor most elmondom: Vacsárcsi nem romány, hanem székely falu. S ha kezet emelnél az én zászlómra, hozzál még vaegy parasztot, segéljen neked a szanitécekig eljutni, értetted-e.
Úgy es lett. Mitikő ément, hozta Szándut es, osztán együtt futtak bé a szeredai poliklinikára, onnan meg tovább a Nagy Laji dombjára, a kórházba.
Így történt, fijjam. A zászló még a helyin, s azt mondom, most már azéttes ott marad, addig, míg úri kedvem telik benne.
Ott marad, mert ott a helye.

Apád, a vénebbik Gyika.