Join the new world

Június 4.

Ördögi sugallattól vezérelt, nyugati kéjurak ránk erőltetett béke diktátuma!
…
Hol vagytok „Ti eltűnt gazemberek”?
Ítélkező, álnok, gonosz szentek!
A befolyásoló üldöző, rabló,
„ki tollal véste a határt”, a fájdalom eztán borzalmas, iszonytató!
Gyöngyszemű kisleány nem felejtelek,
könnyes szemekkel a „folyón innen”, búcsút intek.
Kettészakadt Komárom, Borsod és Zemplén-vármegyéket,
nem látom többé hazámat, a felvidéket.
Nagyszombat, Nyitra, Eperjes, Kassa,
távolinak tűnik már a Fátra bérce, Fekete Árva és a Magas-Tátra.
Vág menti Mátyusok, Szepesi érchegységek,
ott a „túloldalon” ránk tekintenek a sok ezernyi, kisírt szemek.
Ungvár, Munkács a Beregi Tisza hát,
az ősi Verecke, hol egykoron Rákóczi, bízva várt reánk.
Nyugatról, kelet felé tekintve,
hol zúg a Szamos, Maros a Beszterce,
a Nagy-Küküllő partja sincs elfeledve,
hol egy nagy költő, Petőfi van elföldelve.
Megszentelte már a múlt, e földet?
Ölelném újra elfelejtett Kalotaszeget.
Átkozottak!
Szülőföldemtől távol, kényszerítve vagyok,
s ti benne vádaskodva, rabolhattok!
Nem érzem többé a hegyeink mámorító illatát,
Máramaros, a Gyergyói, a távoli Fogarasi havasok varázsát.
Ó, Uram… nem fújdogál a béke földjén, a remény szele,
a Háromszéki Kovásznán a templom üres, nincsen teteje.
Csíki havasokon, hol egykoron fütyörészve szaladtam,
az égig érő fenyők alatt boldogan,
legcsinosabb Székelylánynak dalolgattam.
Nem járom be többé Váradot, s nem látom Adyt mosolyogva,
pedig még áll a vidám Mülleráj,
délebbre tőle Déva, s Hunyadnak büszke vára.
Udvarhelyre is betérnék, Madéfalvára méltósággal tekintenék.
Csíksomlyói búcsún Szűzanyánkhoz fohászkodnék,
Mint egykoron szent királyunk…
Értünk, szegény, elfelejtett Magyarokért imádkoznék!
„Kolozsváron áthaladva, Mátyás király lovas szobrát takargatták,
hogy el ne vigye az ár, mert bocskorral taposták”…
Rémültem felébredtem, ez nem lehet, ez nem eshet meg.
De mikor kinyitottam szemeim döbbentem látom,
szétszabdalt országban élek, s ez nem volt álom.
A meggyalázott nép testét bitorolják,
büntetés nagyban mérik, s reánk szabják.
„Ó Erdély szép hazám”, ha még veletek lennék…
Szeben, Kassó-Szörény, Hunyad, s a többi vár-megyék,
emlékszem, hogy a vidéket folyók, patakok kettészelték.
Temesváron, hol Klapka György született,
s jött e gyötrelmes világra,
Dózsa drága szíve itt dobbant utoljára.
Nagyszalonta, hol született Arany János, s az ő drága Toldija.
…Szomorúság tölti el a szívemet,
Nem a hősök magasztos tettei miatt,
nem, elbujdosott, szolgalelkű gyávaságom az, ami aggaszt.
Bár volt Világos, s múltunk gyarló korszaka,
mégis büszkén tekintünk át, a múltba.
Arad holdvilágos tekintete, tizenhárom honvéd tábornoka!
S a nyugodt, szép csendes emlékek.
Úgy, mint egykoron a fürdőhelyeken,
Tusnádfürdő, te Erdély gyöngyszeme.
Herkulesfürdő az ám, na, igen és Szováta,
izgalmas sokat ígérő tekintetek, érintések,
lassan érett szerelmek.
Nem felejtünk el Titeket!
Nem szabad felejtenünk?
Hiába volt „ezerkilencszáz húsz, egy nyári péntek délutánja”,
„kettőezer négy, hűvös december ötödike napja”!
A Magyarnak élni kell, pedig nincs egyebe, csak tövis koszorúja.
Ó, az alföldi Vajdaság, a Temesköz, Szerémség, Bánát,
tudjuk jól, hogy Széchenyi látta, „érintette”az Aldunát.
Apám azt mondta, ne feledjem a múltnak szavát!
Volt is nékem a ficere, egy Szabadkai jó barát.
Egy vasárnap délután a Palicsi-tó partján,
mintha Kosztolányit véltük látni ott,
a csodaszép parknak, padján.
Tovább megyek, a Szlavón táj édes kikelet,
vágyódó délvidék…
S én az ünnepnapon,
templomba kísértem a legszebb Horvát menyecskét.
A sebes Mura-Dráva folyója, halhatatlan gyöngyvirága,
Száva,
Mint pirosló virág leány neve, s mondják az anya lánya.
S ott, az elszakadt kis Zalában,
Zrínyi hangja dalol a mában,
Kursanecz erdeje mélyén egy „nagy ember” álmát láttam.
Mit üzenhet a múlt, mit tartogat a jelen,
Június 4. borzasztó emléke él bennem.
Itt vagyok a nyugat misztikus, keleti kapujában,
itthon vagyok, szeretet, drága hazámban!
Magyarország nyugati testrésze, az elválasztott,
hegyek között megbúvó Őrvidék.
Eszterházy család földje, s a legnagyobb magyarnak, Széchenyinek,
Családja innen származik Semmelweisnek,
az „anyák megmentőjének”.
Szeretem e tájat, Hanságot, Szigetközt, a Pusztahátat,
Fertő tavunk érintetlen szépségét, az állandó változását.
Szeretem finom borainkat, a csodás természetet,
messzi földön ismert
„legszebb magyar leányokat”.
Sátoraljaújhelyt, Sopront, Balassagyarmatot,
az igazságot! Mert voltak, akik szívük mellett döntöttek,
s szavazták a magyarságot!
Szeretem a hegyeket, völgyeinket,
az elfojtott könnyeket, s vágyainkat.
Az itt élő embereket, a tisztalelkű barkaágat.
Mondjátok hát:
Magyarnak lenni miért bánat?
Bocsánat, amiatt, hogy az elcsatolt területekről daloltam.
Bocsássatok meg, de ez így kerek és csodás,
magyarnak lenni legyen öröm,
s mondjuk együtt, hogy ez nem vitás!
Mert szeretem, imádom szép hazámat,
a Dunántúlt,
Bakonytól ölelt kék vizű Balatont, a Mecsek hátat.
Börzsöny, Cserhát, Mátra a Bükk, bejárni titeket és a Cserehátat.
Átölelni Dunát, Tiszát, Hortobágyot, s az Alföldi tájat.
Ó, drága kegyelmes Istenem, nézz e földre,
hozzád fohászkodó, szegény magyar népedre!
Tudjuk jól, hogy a népek között, mi is bűnösök vagyunk,
a tetteink súlya alól, csak általad szabadulhatunk.
…
Elmúlt az idő, s a letűnt korok emlékét tartom kezemben,
dátumok, térképek, statisztikák…
Mondom hát, hiába volt minden ránk mért igazságtalanság!

1919. január 29; 1919. szeptember 10; 1920. január 16;
1920. június 4; 1920. augusztus 1; 1921. augusztus 28. – 1921. október 13;
1921. december 14.-16; 1922. február 9; 1923. január 10.-március 9.
1924. február 15.

Dühödt szláv, román, s nyugati kéjencek írják az álnok, gonosz szerződéseiket.
Egy darab terület ide, a másik amoda, a gyűlölettől nem láthatnak mást,
csak a véres, magyar verejtéket.
Mit érezhet most Partium, a csodás Felvidék, Erdély, Kárpátalja,
s a Délvidék, a Mura-Dráva mente és a nyugati Őrvidék?
Megváltó Krisztusom, Te irányítsd az életünket,
öld ki a gyűlöletet szívünkből, tisztítsd meg lelkünket.
Tégy olyanná minket, amilyennek Te akarod, hogy legyünk.
Vezesd békében országodba a szegény magyar népedet!

Kilencvenöt éve, már évszázada lassan,
élünk itt, a Kárpátok alatt áldott, nehéz sorsban.
Felégett falu, város a templom benne, a hegyek, folyók, ifjúság, az avar,
sajgó sebeinket ápolja Székely, s minden igaz Magyar.
Hiába minden gyűlölet, a magyar él, élni akar, mert élnie kell,
s majdan te, az utódom a nevedre, s fajodra büszke leszel.