Join the new world

Szabó Lőrinc – Buddha válaszol


Harmadnapja ölelsz: "Isten, csak egy szót!"
Harmadéje: "Szent szobor, a szivem fáj!"
"Minden rossz!" sírod, s "Hogy éljek?"... Figyelj hát
örök titkomra, s légy bölcs, mint a kígyó.

Ha van szeretőd, fiad, feleséged,
elveszítheted őket, s a szived fáj.
Mondd velem: a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Ha nincs szeretőd, fiad, feleséged,
még vágyhatsz rájuk, és csak a szived fáj.
Mondd újra: ...a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Ha segíteni akarsz a szegényen,
bármit teszel, kevés lesz, s a szived fáj.
Mondd százszor: ...a bölcs nem tűr semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Tenger kincs ura, gazdagok között élsz?
Versenyük gonosszá tesz, s a szived fáj.
Az imagép morajlik: ...semmi kapcsot,
leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Prédikálsz? Láng vagy? Ostort fogsz a bűnre?
Düh s undor emészt, s megint a szived fáj.
Légy magad a gép: ...semmi, semmi kapcsot!
Légy magad a hang: ...mint bőrét a kígyó!

Mert bármilyen vágy, remény, angyal, ördög
csábit vagy ijeszt, mindig a szived fáj:
tépj el, balgaság, minden földi kapcsot,
felejtsd multadat, mint bőrét a kígyó!

Mert születtél, s meghalsz, s ha nem igy éltél,
mindig uj kínra születsz, s a szived fáj:
tépj el, nyomorult, minden égi kapcsot,
felejtsd magadat, mint bőrét a kígyó!

Kérdeztél, szóltam. Most tedd, ami tetszik.
Ha vitázol, győzni akarsz, s szived fáj.
Elég. Menj! Én lehántom ölelésed,
s elfelejtelek, mint bőrét a kígyó.


Kányádi Sándor - Szemed


Mióta fürkész ez a szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaikra fák, kövek,

mérgeződtek tengerek tőle,
hamvadtak lábon dzsungelek;
csak én állom még egyelőre
s csalok belőle könnyeket.


Orbán Ottó – A magyar népdalhoz


Most, mikor sok senki mellén
ki vagy tűzve, mint a jelvény,
nekem maradj, aki voltál,
nem babona, nem is oltár,

de maga a láthatatlan,
ahogy látlak száz alakban,
véletlennel habart végzet,
több s kevesebb, mint művészet;

dallamív, mely melizmáit
hajlítgatva szinte világít –
mintha öreg paraszt lenne,
maga az idő sóhajt benne:

katonának vitt legények,
ingben elföldelt szegények
nézik a csillagos eget,
sírtak alatta eleget.

Sírnék én is, de dühömben,
hogy ott rohadunk a régi körben,
s föltámadnak a holt rögeszmék –
láthatom újra a közös ügy vesztét.

Szellemem ép, testem romban.
Téged hívlak nagy bajomban,
dudorászlak, hogy segíts meg,
a rontástól szabadíts meg:

gyűlöljek csak aljas elvet,
ne a földet, ne a nyelvet,
nézhessek rád, mint a napra,
melyen nem üt ki a lepra.

Kit Kőműves Kelemenné
vére bűvölt elevenné,
elevenné és szilárddá,
mítoszi, kerek világgá,

benned minden, amilyen volt,
fény sikálta kád a mennybolt,
teli sötét szenvedéssel,
melynek csöppje sem enyész el,

s nincs múlt, jelen sem jövendő,
csak egy vastag gyapjúkendő,
annak bolyhos melegében
ringok a világ ölében.


Juhász Gyula – Japánosan


Az esti felleg néha rózsaszínű
És néha bíbor, majd kék, majd arany,
Fáradt szívemnek vígan hozza hírül:
Az elmúlásnak mily dús titka van.