Egy háború regénye [A Tale of a War]

Day 394, 01:31 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

Egy háború regénye

Egy magányos harcos lép le a repülőgép lépcsőjéről. Norvégiába érkezett meg, és a hideg és szeles repülőtéren a harcos megborzong, a remegés végigfut rajta kívül és belül is… a háború rajta hagyja a nyomát a lelkeken, megsebzi azokat, megkeményíti, tűzben edzi meg, de jeges vízzel önti le végül… a katona hazamegy, munkássá válik megint, termelve az árut a háború gépezetének, és írva a történeteit az embereknek. A remegés végigfut megint belül, a harc egyre több elszánást igényel, látszólag az ellenség csak néhány byte egy szerverben valahol, de a lélek tudja belül, hogy lehetnének igazi emberek is a számok mögött, hisz a jövő igazi háborúi is ilyenek lesznek - csak gombnyomások, és nem kell látni mögöttük az embert, aki meghal. Könnyebbé teszi a gyilkolást, a lelkiismeret tiszta tud maradni, a lélek hegtelen… hacsak valaki nem dörgöli bele a harcos orrát abba, amit valójában tesz, hogy igenis, a háború öl és pusztít, függetlenül attól, hogy szép tisztává és rendezetté vált a múlt véráztatta csatamezőiből és kiontott beleiből. Mint újságíró ebben az e-világban erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy ezt megmutassam az embereknek. Ezért a harcos eldobja a kiürült fegyvert, és leül, hogy megírja a háború történetét, a békéét, a PEACE-ét és az Atlantisét.

Béke. Egy nehezen megfogható fogalom, amit szinte mind kívánunk és szeretnénk, de amikor megvan, akkor unalmasnak érezzük. Csak akkor tudjuk valóban értékelni, amikor nem tudjuk éppen élvezni, amikor a békegalambok burukkolása helyett a háború kutyái vonyítják a szélbe dühüket, és a világ a pusztítás kényszerpályáján mozog. Mint most Franciaországban, ahol a háborút már világháborúnak kell hívni, és ami a kiszámítható következménye volt az azt megelőző időszak hidegháborús gyűlölködéseinek, a nyersanyagok és értékek átértékelődésének, az új országok születésének és mások eltűnésének… Csak egy aprócska ürügy kellett hozzá, Svájc egyébként jogos és tisztelhető vágya a szabadságra, és Atlantis boldogan karolta fel és tűzte zászlójára ezt az aprócska indokot, nem törődve közben azzal, hogy mennyire is volt ez igazságos és mennyire indokolta meg valójában azt, amit eredményezett.

Az, hogy minden ország szabadságot és függetlenséget akar, és jogosan, teljesen megérthető. Ez a dolgok természetes rendje, ez az, ahogyan a dolgoknak történniük kellene, ez az, amit a politikusok és diplomaták többsége is mond. De mégis – nincs így, nagyon nincs így. Minden szabadság egy másik ország érdekeit sérti, minden nyersanyag egyenlőtlenül, igazságtalanul van elosztva, minden társadalom különbözik tapasztalatokban és összetételben, és valljuk be, mindannyian szeretnénk valamit, ami nekünk nincs, de valakinek biztosan van. Így aztán Svájc függetlensége sérti a franciák büszkeségét, Magyarország teljessége sérti a román érdekeket, egy teljes, erős és kommunista Oroszország veszélyeztetné a demokratikus országokat, pont mint a való életben, a megerősödő Ausztrália a még hatalmas Indonézia erejét gyengítheti, és így tovább… és az érdekek mentén kialakulnak az ellentétek, azokból a viták, és a háború máris elkerülhetetlen.

Egy villámháborúnak indult, az öt szövetséges gyakorlatilag lerohanta Franciaországot, míg a világ többi részén megkötötték a szövetségesek kezét a deklarált, de soha meg nem induló csatákkal. Elvették, amit akartak, és olyan túlerőt mutattak, hogy mind azt hittük, a háború véget fog érni napokon belül, és Franciaországot eltörlik az e-világ színéről. De a dagály megfordult, és láttunk visszavágást, láttuk a franciákat és a szövetségeseket, amint visszaveszik a régiókat, láttunk színfalak mögötti diplomáciai csatározásokat, láttunk nagy agyakat, amint komplex stratégiákat dolgoznak ki, és tankokat, amint falakat döntenek és építenek fel egyedül, láttuk egyszerű harcosok százait özönleni a csatamezőkre, akik hozzátették a maguk kevesét a csatákhoz, láttunk kezdőket, akik üres kézzel mentek harcolni és tapasztalatot szerezni; és láttuk a termelést megingani, ahogy a munkásokból harcosok lettek, láttunk nemzetgazdaságokat meginogni és összeomlani, és láttuk, ahogy az e-világot lassan elborítja a tűz és vérözön, mint az igazit azok, akik még emlékezhetnek rá…

És a háború csak megy tovább a maga megállíthatatlan útján, a harcos-író tudja, hisz maga is csak most ért haza egy újabb csatamezőről, készletei, pénze, ereje kifogyóban… mert a visszavágást újabb tűzözön fogadta, és most megint Atlantis az, aki pumpálja az embert, fegyvert és pénzt ebben a feneketlen bendőbe, ami a háború, és a tegnap látszólagos fordulópontja mára már el is lett felejtve. Új csatamezők nyílnak a pusztulás sivatagában, mint a tüskés sivatagi rózsa, és a háború vége, ha lesz egyáltalán egyre távolabbinak tűnik a jövő ködös ösvényein… újságok óriásbetűs szalagcímei kiabálnak itt győzelemről, ott bugról, hősökről, akik leromboltak vagy felépítettek falakat; komolycikkek elemzik a háború gazdaságra gyakorolt hatását és a harcoló felek lehetséges stratégiáit; és a fórumokon, chateken az emberek arról beszélnek, hogy mennyit ütöttek ma és mit pusztítottak el, és mi lesz holnap, és ki megy hová és ki segít miben kinek…

A háborúnak megvan a maga útja az emberek lelkében. Gyűlölni kell az ellenséget, legalább annyira, hogy akard elvenni tőle azt, ami az övé. És az országok vezetői, akik háborút akarnak, mert azt tartják a megoldásnak tudják ezt és szítják a gyűlöletet a jól fogalmazott cikkekkel, a fórumok és chatek alattomos szavaival, és csak annyira eltorzított tényekkel, hogy azok az ő igazukat bizonyítsák – mindkét, mindsok oldalon. És valóban vannak létező igazságtalanságok, létező sebek és valódi előnyök, hátrányok, amelyek mind egyfelé mutatnak, a háború irányába. Mert a háború valóban megold problémákat, én lennék az első, aki ezt elismeri. Amit én mondok az ez: a háború mindig több problémát okoz, mint amennyit megold, mindig mélyebb sebeket okoz, mint amit begyógyít, és noha a régit el kell pusztítani, hogy a helyébe újat építsünk, mégis, a háború mindig sokkal többet pusztít el, mint amennyit szükséges lenne, és a sebek gyógyulása hosszú folyamat lenne – amit mindig megszakít a következő háború – így hát a véget nem érő sebek és háborúk önmagukat pörgetik tovább és ellenállnak a megoldásnak. Egyszer mindenképpen ki kell majd lépnünk ebből a lefelé ívelő spirálból. Egyszer muszáj lesz majd megalkotnunk azt a szövetséget, amibe minden náció beletartozik, és nem csak néhány. Egy világméretű szövetséget. A végső megoldást. Vagy legalább abbahagyni a háborúzást elég időre ahhoz, hogy megjavítsuk a viszonyainkat és barátkozhassunk egy kicsit a határokon keresztül


A Tale of a War

A lone warrior steps down the stairs of her plane. It arrives into cold and windy Norway and the warrior shivers, both inside and out… war leaves its mark on the soul, marks it, hardens it, forges it in fire but dousing afterwards with icy cold water… the warrior goes home and becomes a worker once more, producing goods for the machine of war, and writing her stories. She shivers once more, fighting takes ever so much resolve, she knows that they, the enemy is just bytes in a server somewhere, but knows as well that there can be people behind the bits, for future’s wars will in real life be like this soon – people pushing buttons and never see the opponents behind. It makes killing that much easier, it lets conscience remain clear and soul unmarred… unless one makes the warriors realize that it is still humans behind those buttons, that war kills and destroys, no matter how you make it seem neat and bloodless. I feel it my moral obligation as a journalist to make people see this. So the warrior throws away her empty weapon and sits down to write her story; the tale of a war, a tale of peace, PEACE and Atlantis.

Peace. An elusive idea, one that we all wish but when we have it, it feels boring. We can only appreciate it when we do not enjoy it, when the dogs of war yelp their repugnant barks into the winds and we are moving on the predetermined path of destruction. Like now in France, in this war, which we call a world war, the second here in eWorld, and which was the expected outcome of the times before, the cold war of hatred and enmity, the repositioning of resources and values, the loss and birth of countries… It had but a tiny bit of a pretext, the freedom and independence of Switzerland, and Atlantis gladly accepted that as its rallying point and put it on their banner, not caring much how rightful it was or how much it justified anything at all that was to come.

Now, all nations want and want rightfully freedom and independence – liberty in short. It is but natural, it is the way things should be and it is the way all but a few politicians say they want things to be. But guess what? It is not so. All liberties hurt some other nation’s interests, all resources are distributed unequally among the regions, all societies differ in composition and experience, all of us who live here want something that we do not have but the one next to us does. So Switzerland’s independence hurts France’s pride, Hungary’s full nationhood hurts Romanian interest, a full and powerful Russia as a communist state would threaten almost all democratic countries, just like in real life, a strong Australia would weaken the now mighty Indonesia, and so on, so on… all those stakes make enmities, make quarrels and finally make war inevitable.

It started as an onslaught, a blitzkrieg, the five main allies running down France, while on the other side of the eWorld tying their allies’ hands with declarations of wars that somehow never started. They took what they wanted, they showed power so superior, we all thought war will be over in days, with France smashed and wiped off from the face of the world. Then the tide did turn, and we saw retaliation, France with the allies taking back regions, we saw much diplomacy behind the scenes, we saw the think-tanks cook up devious strategies and the real tanks building or breaking down walls, and we saw hundreds of warriors, simple workers with little enough strength and beginners with empty hands, all pour into this battlefield or that, and we saw production falter as people headed for the fighting, we saw economies shudder and fail, and we saw the eWorld slowly engulfed in fire and blood, as war raged on and on…

It still rages, the warrior-writer knows it firsthand, as she has just arrived from yet another battlefield, running short of supplies, of money, of strength to fight… retaliation was met with revenge and it is now Atlantis pushing with all its might again, pumping money, people and weapons into the bottomless war, and yesterdays turning point is all but forgotten by today. New battlefields blossom abundantly, like thorny desert roses among scenes of destruction, and an end if there is to be at all, one seems farther and farther in the foggy paths of future… newspapers scream bombastic titles about a win here or a bug there, of heroes who hit much on the wall or destroyed it; articles analyse the economic impact of the fighting and the possible strategies of the two warring sides, and people on forums and chats talk about how much they hit or destroyed today, what will happen tomorrow and who will help to whom and where…

War has its way with people too. You got to hate your enemy, at least as much as to try to take what is his. And leaders who want war know it, and flame your hatred and indignation with carefully worded articles, with slick words on your forums and chats, with facts distorted just enough to support their truth – on all sides. And there are real injustices, real hurts, real disadvantages too which all point to one solution: war. And it is really a kind of solution for many problems, I am the first to admit it. What my argument is that it creates more problems than it solves and it hurts more deeply than it ever heals, and even though one must destroy the old to build a new thing in its place, this process destroys much more than it is necessary, and healing after a war takes a long time, and which almost always disrupted by the next war – so the continuous line of hurts and wars perpetuate itself and resists solution. At one time we have to step out of this downward spiral. At one time we must say enough and build an alliance that is for all the nations and not just for some. An alliance of Earth. As the ultimate solution. Or at least stop the wars for enough time to mend some fences and make some friends across the borders.