Chariots of Fire

Day 386, 02:48 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

Tűzszekerek

Úgy indult, hogy lerohanják az országot, hogy az atlantiszi szövetségesek hatalmas, ellenállhatatlan és erre büszke ármádiája egyszerűen elözönli a ha nem is kicsi, de nem is túl erős frankhont, s a jelképes ellenállás, amelyet a béketábor tagjai az őket lekötő nem véletlen harcok miatt sem tudnak támogatni, hamar elenyészik. És így is indult, a világ többi része elszörnyedve nézte a hatalmas pusztítást, amelyet az első hadszíntereken okoztak, s ha voltak is akadályok, ha nem is özönlöttek, de legalább csordogáltak a szövetséges, baráti szabadcsapatok, s zsoldosok, úgy tűnt, a henger elé igazi akadályt vetni senki nem tud.

Az invázió harci szekerébe azonban porszemek is kerültek, a tengely meg-megakadt, a harcok nem mind váltak diadalmenetté, az első csatában magukat feleslegesen megerőltető hadak azt hitték, innentől már sétaút lesz Párizsig virágszőnyegekkel és hajbókoló fogadóbizottságokkal – holott azt minden harcos, minden hadvezér tudja, hogy alábecsülni a hazáját védőket nem lehet, hogy akit sarokba szorítanak, az nem lévén kiút egyre vadabbul s egyre eredményesebben fog küzdeni, s hogy a minden oldalról lerohant náció még azok együttérzését is ki fogja váltani, kik azelőtt jó viszonyban velük nem, esetleg csak semlegesek voltak, s onnan is megindul a szimpátia vezérelte zsoldosok serege, hol addig szándék se volt erre – sőt, korábbi szövetségesek felől is szállnak baljós hírek – mintha nem ilyen lovat akartak volna még ők sem...

Láthatóan a támadók hadai ezeket sorra elfelejtették, s feledékenységük most azt eredményezi, hogy az invázió szekerének tengelye baljóslóan nyikorog, a belékerült porszemek egyre jobban akadályozzák a diadalittas előrehaladást, a tengely ugrik, akad, meg-megáll, a hajtó hezitál, ide is kap, oda is kap, s ahogy lesz egyre idegesebb, követ el még egyre több hibát. De még halad előre, még békét nem akar, még bízik a számok hamis bűvöletében, még erőlteti azt, mi kezdettől nem volt igazságos, bár ez senkit sem érdekelt. Hisz csak ürügy volt, indok a harcra, mit oly régóta kívánt pár nagy ország, s néhány katona.

A büszke ármádia most nyüzsög, forgolódik, keresi a helyét eme idegen terepen; keresi a kiútját, amerre haladhat, s ahogy győzhet e bosszantóan makacs ellenfél ellen. De győzhet-e Dávid Góliát ellen, hát még ha nem is egy, de sok Góliát akarja a koncot s nagyon? Tanulnak-e az óriások saját hibáikból, s elbízza-e magát a váratlan sikerektől a kisebb fél? Ki nevet a végén, ha nevet egyáltalán valaki?


Chariots of Fire

It all started as though the atlantic allies run the country to the ground, that their huge, proudly and seemingly invincible armies just flood this not too little but not very strong France, and the mainly symbolic resistance, which the peace-allies cannot really aid because of their own – and not accidental – problems, will soon crumble. And it all started like this, the rest of the world watched in horror the immense amount of damage that was inflicted at the first few battlegrounds. There was little enough opposition, the allied forces could not come in force, and the few mercenaries it seemed could not spoil the advance of the attackers.

But the invasion’s chariot started to clog too. It’s axle started to be stuck, the battles did not always became triumphal processions, the warriors who in the first battle unnecessarily strained themselves, thought that from then on it was to be a walk to Paris on carpets of flowers and bowing welcoming-committees. But all generals, all warriors should know what they seemed to forget – that one must not underestimate those, defending their country, that those, forced into a corner will fight ever more and ever stronger; and that a country, run down by overwhelming force will get the sympathy of even those who used to be neutral, and start a new throng of mercenaries opposing them; and even more their allies start to get second thoughts, as the word tells, that even them did not really want all this.

But it seems that the attacking armies did forget all these things, and it results now in the war-chariot beginning to creak, the accumulating dust and clod starting to impede the victorious march, the axle stops, jams, the charioteer is getting nervous, tries to grab this and that, and getting jittery, he makes even more mistakes. But they are still going forth, they still trust blindly in the power of numbers, forces what has never been fair, but it never interested them, being just an excuse for a war, which was wished by a few ambitious countries and heroes.

The proud armies now mill around, hesitate, seeks its place on this foreign land, searches its way out, the way to be victorious against this small but bothersome enemy. But can David win against a Goliath – if it is not even one, but many Goliath no who want their spoils badly? Will the giants learn from their own mistakes and will the defenders make some of their own because of the sudden confidence? Who will laugh at the end, if there will be any at the end to laugh?