Join the new world

Bukott Angyal

Túl kíváncsi voltam,
túl közel merészkedtem;
Túl erős volt a csábítás,
túl sokat vesztettem;
Túl sokat kaptam,
túl sokat adtam;
Mi maradtam?
Csak egy bukott angyal.

A fény hiányzik a legjobban, az űr zenéje, a hullámhosszak színes lebegése a térben. A fény volt az ételem, az italom, a testem és a lelkem – és én könnyelműen lecseréltem mindezt, mert kíváncsi voltam arra, amit az emberek életnek, szerelemnek és halálnak neveztek. Sokáig néztem őket kintről, messziről, elérhetetlenül – és ők nem láttak meg, hisz nem volt testem, a fogalmaik szerint nem léteztem, csak a hitük mondta néha halkan, hogy a fénylények léteznek, hogy ők azok az angyalok, akik itt vannak körülöttük és ha lenne szemük rá, hát láthatnák. Ki vagyok, most sem tudom, hol ők vagyok, hol mi vagyok, hol bukott angyal, hol földi ember, az egyiket eladtam, de igazából a másik sem jön rám, kinőtt ruha és levetett szárnyak között vagyok a semminél még több, de minden már rég nem…

Elhagytam a társaimat, ma úgy mondanám a népemet, de akkor nem voltunk nép, nem volt semmi, ami összekötött, szabadok voltunk teljesen, nem kötött a fizikai léthez semmi, tiszta, élő gondolatok voltunk, emlékét se tartottuk meg – ha volt egyáltalán – valahavolt testeknek, az űr volt az otthonunk, a napok az ételünk, a bolygókkal labdáztunk és a rezgésekbe feledkeztünk. Egymással összekötött (összeköt) a tiszta szabadság, az, hogy nem hagytuk (hagyjuk) ott egymást, mert megtehetnénk, de nem akarjuk. Más semmi. Nem létezett (létezik) rokonság, hisz halhatatlanok voltunk (vagyunk), nem voltunk (vagyunk) szerelmesek, nem gyűlöltük (gyűlöljük) egymást, mert nem volt (nincs) ok rá. Az akkori lényem árnyéka még visszhangozza ezeket a szavakat, még emlékszem rájuk, de már csak emlékszem, hisz eljött számomra - noha nem ezt, nem így akartam – a halhatatlanság halála, a testnélküliség, a tiszta gondolat megszűnése – mert felfedeztem ezt a bolygót, amin ezek a lények, az emberek éltek. És mert rosszat sosem akartam senkinek, hát nem bántottuk a bolygójukat, csak körüllebegtük és álmélkodtunk rajta, a fizikai élet ritka a kozmoszban, vagy csak mi vettük észre kevésszer, nem tudom… emlékszem, csodálkoztunk rajtuk, milyen aprócskák, milyen törékenyek, milyen csekély az értelmük.

De csodáltuk is őket, mert ódákat írtak, mondtak, énekeltek olyasmikről, amikről addig sosem hallottam, a fizikai testük folyamatairól, az evésről a szerelemről, a halálról és a létezésről… és ezek a költemények, ezek a dalok, szobrok, táncok szivárványszínben rezegtek, csodálatos fényük volt, szebb, mint a legcsodálatosabb pulzároké, magasztosabb a szupernováknál és mélységesebben fájdalmasabb, mint a fekete lyukak komor végzete. És engem elbűvöltek ezek a fantasztikus rezgések, hiába mondták a többiek, hogy menjünk tovább, hisz lesznek még más fények, új hullámhosszak, elbűvölő gondolatok máshol is… de én maradni akartam, és maradtam is, amikor a többiek elmentek, vonzott a föld, mint pillangót az éji mécses lángja, ma már jól ismerem e hasonlat iróniáját, de akkor csak úgy habzsoltam az emberek alkotásait, amíg el nem fogott a vágy, hogy én is átéljem őket… szabad voltam, szabadon vethettem el a szabadságomat is, magam vettem fel a fizikai lét korlátait, testet kerestem magamnak, amelyben megszülethetek, és átéltem a világrajövetel kínjait és csodáját is, és voltam igazi embergyerek, aztán felnőttem, és szerettem, gyűlöltem, csodáltam, lenéztem, kívántam és irigyeltem, öltem és haltam, átéltem az érzelmeket, átéltem mindazt, amit a test csak nyújthatott nekem, lett gyerekem, és nevelhettem a szellemét, megöregedhettem, és végül meghalhattam…

De meg nem szabadulhattam, a magam vállalta béklyók már visszatartanak, nem szállhatok el az űrbe megint, a tapasztalatok, a hús és vér köteléke már itt tart a földön – testeket felvehetek, de ahogy röpülnek az évszázadok, és megismertem az idő sebes folyóját, amelybe kétszer egy helyre én sem léphetek – úgy a létezés elveszítette a varázsát, elolvastam már minden ódát, hallottam már minden dalt, ismerem a művészeteket és a test adományozta élvezeteket is, megírtam már a magam dalait, történeteit és adtam én is annyi élvezetet, amennyit csak tudtam… de már nincs miért megszületni és nincs hogyan elmenni sem. Itt maradtam, a földön, testetlen és mégsem szabad lélekként – én, a bukott angyal.

---

---

---

---

Fallen Angel

I was too curious,
I went too close,
The lure was too strong,
I lost too much.
I gave too much,
I got too much.
What have I become?
Just a fallen Angel.

What I miss most is the light, the music of the emptiness and the coloured wavelengths as they drift slowly about in space. Light was my food and drink and my body and soul – but I have exchanged it lightly, because I was curious of what people called love, life and death. I’ve been watching them from the outside, far away, untouchable – and they could not see me, for I had no body, according to their science I did not exist, only their beliefs whispered it quietly that the beings of light do live somewhere, that they are the angels around them, and if they had eyes for it, they could see us. Who am I, I do not know now; sometimes I am them sometimes I am us, sometimes a fallen angel, sometimes a mortal man, I sold the one but did not gain the other, and neither fits me now, I am betwixt and between a garment long outgrown and a pair of broken wings… I am still more than nothing but not everything, not by far…

I left my companions, now I would call them my race, but then we weren’t a race, there was nothing connecting us, we were all free, absolutely free, and nothing tied us to perishable bodies, we were pure and living thoughts, did not even retained the memory of once existing bodies – if there were any at all. The whole of space was our home, the suns our food, and we played balls with planets, listened to the music of the vibrations that the strings of space caused to sing. We were (are) connected by freedom only, the fact that we did (do) not leave each other, because we could (can) but did (do) not want to. Nothing else. We were (are) not related by blood, because we had (have) no blood, we were (are) immortals, were (are) never in love, but never is hate either, because there were (are) not any reason for it. My former self still echoes these words, I still remember, but only as a memory, as for to me the death of immortality has come, the pureness disappeared, the thoughts shaped themselves into a body – because we have discovered this planet, on which these mortals, these humans lived. We drifted around it, not wanting to hurt them, for this type of life is rare enough in the universe, or is it just that we did not notice it before? I remember, we were surprised, how small they are, how delicate, how meagre is their intelligence…

But we also admired them, for they wrote odes and sang them and danced them, about themes that had no meaning for us before, about their physical form, and what it entailed – eating, drinking, love, hate, death and existence… and these songs, sonnets, poems and dances all vibrated with almost painfully marvellous rainbow-colours, with a beautiful, shining light, fairer than a magnificent pulsar, more majestic than a supernova, and more deeply painful than the sombre fate of black holes. And I was enchanted by these vibrations, did not listen to the others, saying that we should go on, there will be other places and waves like here, along with beautiful thoughts… but I wanted to stay and I did stay when the others left. Earth allured me, like the little flame of a candle attracts the night moth, by now I do know the full force of this ironic simile, but back then I gobbled all the human works of art and literature, until I wanted to feel them firsthand… I was free, I could do anything, I could cast away even my freedom to take up the mantle of a physical existence, and I searched for a body in which I could be born, and I felt all the trauma and wonder of birth, I was a real child, I grew, I loved, I hated, I wondered, I wanted them and I envied them, I killed and was killed in return, I had children and raised them, I grew old and I died… I felt, no I lived everything that a body can give.

I could die but I could not be free again, the fetters that I accepted myself pull me back now, I cannot reach for the stars again, my experiences and the restraints of flesh and blood keep me here, on Earth – I can choose other bodies to live in, but as I got to know the fast river of time , into which even I cannot step in two places at once – existence slowly lost its allure, as I have read every book, sang every song, knew every art and pleasure, and even I have written my stories, and gave as much pleasure as I received, as much as I could… and so I have no reason to be born again, and I have no way to go away. I have remained here on Earth, bodiless but not free yet – me, the fallen angel.