Join the new world

Tisztelt Nagyérdemű!

Elmúlt egy kis idő a legutóbbi cikkem óta (ha jól számolom cirka 3-4 év), és habár soha nem volt jelentősebb olvasói táborom, úgy éreztem ideje egy kicsit hallatnom a hangom.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utolsó cikkem óta masszív és rendíthetetlen inaktivitásba vonultam. Akkoriban még az usákok ellen vívtunk területszerző háborút, és még egyáltalán nem volt olyan hihetetlen szép emagyar ehazánkat nagyhatalomnak nevezni. Szép időszak volt, sok csodás tettet hajtottunk végre közösen, sokkal többen is voltunk...és furcsamód emlékeim szerint akkor se érdekelt senkit semmi, szinte névtelenül éltünk egymás mellett.
A való élet nem játék. Mikor IRL egy igen komoly változás köszöntött be az életemben, nem volt választási lehetőség, akarva-akaratlanul távoznom kellett a játéktól. Nem szándékozok senkit abba a hitbe ringatni (nem mintha bárkit is érdekelne), hogy a szívem majd meg szakadt, amikor már egy ideje nem voltam fent; a digitális társas magány már nem vonzott különösebben. Majd pár hónapja, mikor a munkahelyemen beszélgettünk a keserű nemzeti sorsunkról, jutottak eszembe a régi történetek: én igenis láttam magyar gyarmatot Kínában, területeiket ellenünk feladó amerikai katonákat, bealázott szomszédságot. Hülyén hangzik, de ez valahol akkor is valós, hogyha egyáltalán nem az. Akkor is megtörtént, ha soha nem dördült el magyar fegyver a Távol-Keleten vagy az amerikai kontinensen. És jó volt ezekre visszaemlékezni...
Nem hittem volna, hogy ennyi idő múlva még mindig megy ez a játék. Mikor hosszú idő után először szétnéztem, mosollyal az arcomon tapasztaltam, hogy vannak dolgok, amik az elmúlt években sem sokat változtak: nem minket gyarmatosítottak, a világranglistán elsők voltunk, a kedvenc újságíróim még publikáltak, és a cikkek alatt a komment szekció is hasonlóan alakult, mint ahogy megszoktam. Hazatértem.
De ahogy telik az idő, egyre szembetűnőbb, hogy az elmúlt pár évben a dolgok nagyon rossz irányba indultak el (vagy mentek tovább, ha úgy vesszük). Míg régen egy-egy nap annyi cikkel halmoztak el, hogy nem győztem olvasni, ma alig jelenik meg pár darab; a komment háború is mintha durvább lenne, mint ahogy emlékeztem; és ami számomra a legszomorúbb: habár jóval kevesebben vagyunk, az elidegenedés talán még erősebb, mint valaha. Alig vagyunk, és alig ismerjük egymást. Szerintem nem én vagyok az egyedüli, aki pöszén nézne, ha offline fel kellene sorolni 20 jelenleg is aktív e-magyar játékost. És ez valahol szomorú...

Az armageddon már a spájzban van. Nem saját maga akart beköltözni, mi hagytuk nyitva az ajtót és tettünk ki neki csalit. Ha továbbra is így állnak a dolgok, akkor még beljebb költözik, hogy végképp emlékké tegye mindazt az elektronikus dicsmámort, amiben még a Hello Kitty-s háborúk idején fürdött az e-nemzet.
De ennek nem kell így lennie. Habár magamról se mondanám, hogy nagyon szociális személyiség lennék, annak ellenére szeretném, ha minél többen hallatnának magukról. Nem kell nagy dolgokra gondolni: szerintem sokat számítana, ha többen fejeznék ki véleményüket kommentekben, üzenőfalon, vagy akár cikkek írásával. Ez utóbbi lehetőséget szerencsére egy másik, igen lelkes játékos a szárnyai alá vette: A Diplomata immáron második alkalommal hirdette meg újságírói pályázatát, ezzel is motiválva azokat, akik inkább a némaságba vonulnak. Remélem ez alkalommal sikeresebb lesz a végkifejlet 🙂
Nos, azt hiszem ennyi elég lesz belőlem mára. Kicsit elkalandoztam ahhoz képest, hogy csak a 100 barátos küldihez szerettem volna segítséget kérni. De legalább van egy élő példa arra, hogy bármiről lehet cikket írni, legfeljebb a kutyát se érdekli...de legalább egy hanggal ma is több volt a némaságban.

Maradok tisztelettel:
Damaksis