Join the new world

Lóra fel! Támadás! A csapat fegyelmezetten pattant fel a lovakra, kezükben máris ott az íj, idegén a nyílvessző, harcra készek, szemükben gyémántvillámok pattognak, szájuk sarkán kicsi, kegyetlen mosoly… magára vessen, ki elébük áll, letiporják, ízzé-porrá zúzzák, megsemmisítik testét s szellemét. Széles arcvonalban állnak meg, a domb gerincéről nézik idegesen nyihogó paripáikról a lent dühöngő csatát. Férfiak, állapítja meg lebiggyesztett szájszéllel vezérük, csak egymásnak esnek, és ennyi nekik a háború… ti jobbról kerültök, mi a szántás felől, összeroppantjuk őket kétfelől, int jobbkezének, aki egyedüliként nem hord íjat; csonka kezében a kard még mesterien forog, de az ideget már sosem feszíti meg vele. Bólint, s a csapat felével elporzanak; ő maga lassabban indul, hisz közelebb vannak.

Meztelen felsőtestén lágyan hullámzanak az izmok, tudja jól, a szoborszép test önmagában megakasztja a férfiak lélegzetét, megállítja kezükben a kardot, s ő jó harcoshoz méltóan nem is hagyja veszni az előnyt, harcolt már ellenük elégszer, ismeri s felhasználja gyengeségeik ellenük. Az ügetés lassú vágtába fordul, a kanyar ívéből kijőve már látja a szemközti domb mögött a sokatmondó porfelhőt emelkedni, s ő is emeli a tempót, majd ahogy testvérei a másik oldalon, úgy ők is lezúdulnak a lankán, arcvonaluk halálos dübörgés, a porfelhő s a nap fenyegető glóriát övez föléjük, s a kiáltásra egyszerre eresztik útjára a halál csillogó kis követeit, majd újra és újra… s mire azok odaérnek, húsba vájnak, halált hoznak, sebeket marnak, addigra ott teremnek ők is, s acélfullánkokkal roppannak bele a gyürkőző hadakba.

Lovaik elsodorják, rikoltásaik megsüketítik, szépségük megvakítja a küzdő hadakat, s ők véres ösvényt aprítva maguk körül találkoznak a csatatér közepén – a hadsereg gerince elroppant, elszántsága eltűnt, sorai megbomlottak, morálja a porban hever eme halálosan szép amazonok előtt… az arcvonal eltűnt, ki-ki már a maga méltó ellenfelét keresi, kivel megküzdhet a dicsőségért, naná, hogy ugyanazt szemelik ki, s kétoldalról mutatnak rá a kardok.. nem fél, makacsul felveti a fejét, magukban bólintanak, ez végre méltó ellenfél – de melyikőjüknek?

Az idősebb jogán, szól, s testvére bólint, akkor legközelebb én jövök. Lóról leszállva látja már, a férfi magasabb nála fejjel, erősebb, s jó vívó, ezt látta eddig is. Ha túléli a tusát, méltó párja is lehet akár. Lassan köröznek egymás körül, a karcsú kardon elsiklik a nehezebb szablya, még csak próbálgatják egymást, keresik a fogást, a gyenge pontot, s cselezve támadják egymást – az erejét akarja kihasználni, ez annyira kiszámítható, egy sincs, ki ne jönne rá, hogy valahogy száznyi párbajt élt már túl? A kardok felgyorsulnak, csengésük visszhangzik a csataverte porban, arany bőr és fekete páncél forog a halálos táncban, ahogy a tempó gyorsul, úgy tűnik fel a vér vörös villanása is, a zihálásba elmorzsolt fájdalomszó, a kardpengésbe esések tompa dobbanása keveredik, s a kiszámítható véget halk szó akasztja meg; megadod magad? Még élhetnél kicsit… de a büszkeség nem adja meg magát, s a szoborrá merevedett testek újból életre kelnek – míg az acélsikolyra halálhörgés tesz pontot és az amazonok hallgatag körében csak egy alak marad állva. Lóra fel! Hazamegyünk. Hangzik a kemény parancs. Épp csak egy kicsit szomorú.

---

---

---

---

Amazons

Everybody up! We attack! The company mounted the horses in precise discipline, already hands took up the bows, arrows at the ready, they are ready to fight, they have flashes of diamond lightning in the eyes and at the corner of the mouths a small, cruel smile… all who stand against them do so at their own peril, they ride them down, smash them and destroy their bodies and minds. They are standing in a line, quieting their horses, watching from up high the ridge of the hillock the battle raging down there. Men, she says with a beautiful mouth turned down at the corner, they just fall at each other and think it is all there is in war…. You go to the right, I take this path through the bushes, she gestures to her right-hand, who alone in the company bears no bow; her maimed hand can still lift a sword but it will never draw a bow again. She nods and they ride away with half the company; herself rides slower, for their way is shorter to the battle.

On her naked upper body the muscles flow softly, as she rides, she knows, the beautiful body itself is the peril of men, it makes them short of breath, makes their sword stop for a second, and as a good warrior she doesn’t let this advantage wasted, she uses it as well, as their other weaknesses. The trot slowly quickens, it turns into a canter, and turning, she saws the telltale dust rising over the hillock opposite, and so they are charging down the slope, their line is a deadly thunder, the dust and the sun makes a threatening halo above them, and at the shout they let loose the glistening steel ambassadors of death, again and again… and when they arrive, and score flesh, gauge eyes and bring death, the amazons are there too and with their swords carve into the warring armies.

Their horses sweep the men off their feet, their ferocious shouts startle them, their beauty blind them, as they carve a bloody path to the center of the battle – the backbone of the armies are broken, their determination is gone, the lines are disappearing, the morale is lying in the dust, at the feet of this deadly and beautiful amazon-company… the line breaks up, everyone now seeks their worthy adversary whom they can duel and be glorious – of course the two of them has the same target, their twin swords point at a man, whose eyes do not show fear, who is still tough and unbending, they both nod inwards, he is a worthy enemy – but for which of them?

Mine he is by seniority, she says, and her sister nods – next time it will be mine. Dismounting, she sees, that he is bigger by at least a head, and heavier too – that he is a good swordsman she saw before. If he survives, he can even be a mate. They start slowly, circling each other, the thinner blade flicks away the heavier sabre, they try to find weaknesses, weak points, feinting and dodging – he wants to use his bulk and strength, it is so predictable, there is not one who would consider how she won hundreds of duels? The swordplay quickens, their ring echoes in the dust, kicked up by the battle, golden skin and black armor dance in the deadly waltz, as the rhythm is faster, the red of blood is mixed into the swirling colours, into the gasping the sound of pain come out, the ring of the swords is sometimes changed into the dull boom of a body hitting the ground, and at the end it is a low voice that stops the melee – do you yield? You could live a little more… but pride do not give up, it could not yield to a woman, and the statues come alive once more – until the scream of the steel is ended by a death-rattle and in the unmoving circle of the amazons only one shape remains standing. Mount the horses! We are going home! The command is stern. Only a little sadness colours it.