A töltényhüvely

Day 1,877, 13:11 • Published in North Macedonia Hungary • by montaigne

Vasárnap a gyerekeimmel elmentünk az Istentiszteletre. A lelkész könnyeivel küszködve mesélt egy nagyon nehéz sorsú családról és arra kért mindannyiunkat, hogy adakozzunk, mert az az Istennek tetsző cselekedet: mentsünk meg egy testet és a testben lévő lelket is!

Tényleg nem volt ember, aki lehetőségeihez mérten ne nyúlt volna a zsebébe, gyermekeim is felajánlották a kis egy havi zsebpénzüket és megkértek, hogy meséljek el egy történetet a múltból. Megtettem...és mivel nekik tetszett, ezért most megosztom veletek is.

Természetesen a nagyapámról fogok mesélni.



Nagyapámat 1945 tavaszán Győr mellett lőtt sebbel elkapták az oroszok és vitték volna hadifogságba gulágot építeni.
Enni és innivaló, no meg orvosi ellátás nélkül marhavagonokban tartották őket a győri állomáson mialatt helyrehozták a síneket, amelyeket egyrészt a nácik robbantottak fel, másrészt az amcsik bombáztak szét.

Egyszer csak felfigyelt arra, hogy a vasúti munkások egymás közt beszélgetve emlegetik "B. elvtárs"-at (ez megegyezett az ő nem túl gyakori családnevével), aki így és így rendelkezett...és eszébe jutott, hogy 1919-ben a nevelőapja vasvillával zavarta el a saját fiát (vagyis nagyapám fogadott testvérét), mert az a hülye fejével beállt a komcsik közé, és így esett, hogy soha többet nem látták őt, de még beszélni sem volt szabad róla. Kiderült, hogy az elűzött nagytesó szorgalmasan haladva a megkezdett úton Győr egyik vörös bárójává nőtte ki magát. Emlékezett még a fogadott kistesóra és így az utolsó pillanatban kimentette őt a "Szibériai Expressz"-ből. Mert vörös báróként ezt megtehette.

Ekkorra nagyapám a sebfertőzések, a láz és az alultápláltság miatt gyakorlatilag már a halálán volt. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, elővett a zsebéből egy töltényhüvelyt, amelyban egy papírdarabkára írt rövid üzenet volt: "Jól vagyok, túléltem, nemsokára hazamegyek, nagyon szeretlek Édesapád", majd kérte a fogadott tesóját, hogy a töltényhüvelyt helyezze el egy nagy barna kenyérbe és azt juttassa el a vélhetően éhező családjához Erdélybe.

És csodák csodája, a tesó a küldeményt célba juttatta. Akkoriban - legalábbis a szovjet hadsereg számára - még átjárhatóak voltak a határok. Édesanyámnak a háború gyötrelmeiből már csak annyi emlékképe maradt, hogy éhes is volt, beteg is volt, csont soványra fogyott és akkor egyszer csak a derült égből odapottyant egy orosz katona, tört magyarsággal köszönt nagyanyámnak és a kis gyévuskának, majd letette az immár száraz és penészes kenyeret az asztalra és sietve távozott. Nagyanyám nem is sejthette, hogy honnan jött a kenyér, mindenesetre a fejszével kettévágta, majd a felét tovább darabolta, hogy másnak is jusson belőle és elsietett hazulról, hogy gyorsan szétoszthassa a váratlan "mannát" a többi éhező között.

Édesanyám mohón magához ölelte a fél kenyeret és elkezdte rágcsálni - hamarosan rá is harapott a töltényhüvelyre (naná, hogy ez csakis az ő fél kenyerében lehetett!) és gyermeki kíváncsisággal kipiszkálta a benne levő papírkát.

-Nézd, mama, mit találtam!

Üss a közlöny szerint!