A Gyűrű

Day 382, 12:45 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

A gyűrű az asztalon feküdt, a hatalmas, faragott kőasztal közepén, ragyogó aranyszínével büszkén kiválva a kő rusztikus felületéből, lenézve azt, lenézve mindent és mindenkit, egy gyűrű volt, mind felett, lételeme a zűrzavar, eledele a rosszindulat, fegyverei a gyűlölködés, a viszály és a nevetségessé tevés. Jól végezte dolgát, mindig megtette, mit gazdája, a sötét úr, a káosz és pusztulás ura kívánt. Viszályt szított, és nem engedte azt lenyugodni, felhorgasztotta az emberek dacát, az elfek dölyfét, a törpök kapzsiságát, és az orkok ölnivágyását, mindenkire hatott, mindenkire másképpen, kiben-kiben zubogva, lobogva szította fel gyenge pontját, hogy ráugraszthassa ellenfelét, ki a fájó pontra mérhette már erős fegyverét… az asztal közepén feküdt, nem is látták már tán, sima, alattomos felszínén lángnyelvek futottak körbe, s az elfeledett írás betűi, a sötét és a rontás igéi, mágia és varázslat, aljas ösztönök és magasztos indulatok, kire nem hat, csak a mágus, ki megjárta már a poklot s ismeri a saját lelke sötét bugyrait, s a hobbit, kinek elméje nem éri fel a magasztos ocsmányságokat, de gyermeki lelke halkan közbeszól; én elviszem a gyűrűt – bár az utat nem tudom. Dobjuk el ezt az átkozott gyűrűt, s dobjunk vele minden viszályt, hadakozást, furkálást és irigységet! Legyünk büszkék az eszünkre, ami tudja, mi a helyes, s arra, ami mindannyiunkban isteni, magasztos vagy csak egyszerűen örök – a kísértések nem azért vannak, hogy megadjuk magunkat nekik, hanem, hogy legyőzzük őket.


The Ring

The ring lay at the table, at the very center of a huge, carved stone table, and its brilliant golden shine proudly stood apart from the stone’s rustic surface, it looked down on it, it looked down on everything and everyone, it was the one ring, the one above all, its life was chaos, its food was spite and discord and cruel laughs. It always worked well, always did what its mater, the dark lord, the lord of chaos and destruction wished. It sowed discord and it did not let it be solved, it fomented the defiance of mankind, the haughtiness of the elves, the avarice of the dwarves, and the bloodthirstiness of the orcs, it worked differently in everyone, fanning the flame of weaknesses in each and every one so that its enemy could strike its weapon on an already sore point… it lay at the center of the table, they could not see it by now, on its slick, insidious surface flames of discord run round and round, the letters of a forgotten language appeared, sowing magic and perverted spells, it worked on lowly instincts and high passions, who is there, who could stand its sly machinations? Only the wizard, who has gone and come back from hell, and knows his own soul’s darkest places; and a hobbit, whose simple mind cannot understand these high emotions, but whose childish spirit quietly says: I will take the ring – though I do not know the way. Lets throw this ring away and with it all chaos and discord, grudges and envies! Let’s be proud of our mind, which knows what is right, and of that eternal, godly and majestic – temptations are not for yielding to them, but to surmount them.