Join the new world

Valamikor, valahol, volt egy kis terület, amit egyszerűen az Árnyak országának neveztek. Az ország egy hatalmas hegy lábánál terült el, amely olyan magas volt hogy a tetejét szinte nem is lehetett látni, de volt néhány öreg, aki sokat mesélt a többieknek arról hogy egyszer a hegyet ők birtokolták.

Áhitattal hallgatták a meséket, amiben az öregek még fiatal harcosok voltak mind, és egymásnak vállat vetve harcoltak ezer nép ellen, néha veszítettek, de mindig felálltak és leporolták magukat. Ha győztek, hatalmas ünnepségeket rendeztek, és egymás hőstetteit méltatták jókedvűen, azonban vereség után egészen más volt a hangulat. Nem volt emelkedett ünnepség, csak a fegyverek élezése törte meg a csendet, és egy-egy tompa puffanás, ahogy két harcos tenyere egymásba fonódik, ezzel is emlékeztetve a másikat, hogy az összetartáson soha nem eshet csorba.

Amikor a történet valamelyik harcos halálához érkezett, az öregek mindig megálltak egy pillanatra és összenéztek, mintha csak néma, de tiszteletteljes búcsút vennének egy barátjuktól, aztán a történet folytatódott. Rengeteg halál és háború után, a történet soha nem ért véget, mindig megszakadt a dicsőséges időknél és ott folytatódott, amikor már a népet elűzték a hegy tetejéről és arra kényszerültek hogy a többi semmire kellő között éljék napjaikat a hegy lábánál. Amikor megkérdezték, miért buktak el, az öregek nem tudtak válaszolni, nem emlékeztek rá.

Egyik nap az egyik öreg poros kardját nézte, fejében felmerült, miért is ne próbálhatnák meg újra bevenni a hegyet. Újra dicsőség és harcok, vagy még tíz év csúszómászóként. Sisakját gyorsan magára vette, aztán pajzsát is, melybe az volt belevésve hogy Halálhajcsár, mosolyogva emlékezett rá, hogy így szólították még a hegy idejében. Lassan komótosan keresztül sétált a tömegen. Időnként kardját a pajzshoz ütötte, hogy a többi öreg is felfigyeljen rá, szemükben ugyanaz tükröződött mint a Halálhajcsár szemében, követték példáját és néhány perc múlva több százan álltak díszes felszerelésben, mellettük sokan életlen kardokkal és dárdákkal, jóval fiatalabbak, de némelyikük arca ismerős volt azok közül akik a meséket hallgatták éjszakánként. A tömeg elindult a hegy teteje felé, a szürke népek pedig némán figyelték a hegy lábánál, ahogy a sereg távolodik, élén a Halálhajcsár, a Függő, a Motyogó, Fehérlovas, és még sokan mások.
A hegy tetejére érve szemük elé tárult az ellenség. Szakadt útonállók, akik egymásra támadtak mint a kutyák hogy aranyukat megszerezzék, fegyvereik kopottak voltak, beszédük csak szitkozódásból állt, szemükben pedig a kapzsiság tüze égett. Észre sem vették a támadó tömeget, és rövid időn belül mindannyian fej nélkül hevertek a földön, kezükben még mindig azt a néhány nyavalyás aranyat markolva, amiért néhány perce még életüket adták volna.

Az öregek és az ifjú harcosok hatalmas ünneplésbe kezdtek, üdvözölték a mesés gazdagságot mint régen, hírtelen jött vagyonukat pedig szélsebesen neki is álltak számolni, ki-ki mennyi elszórt érmét talált a földön, hány ellenséget ölt meg, és így tovább. A távolban hírtelen vita hallatszott, ahogy két öreg, Jericho és az Agyzabáló azon vitatkozik, kihez tartozik a nagy halom arany amely az egyik lefejezett holttest mellett hever. Néhány káromkodás után megenyhülnek, és megölelték egymást mosolyogva. Végül is mindegy! Ha két részre osztják, akkor is jut bőven.

Néhány hét múlva, mikor a hangulat alább hagyott, egyre hangosabbak lettek a viták, még mindig voltak akik a földön arany után kutattak, hogy a nyomorúságból jött fényes gazdaságot még inkább biztosítsák, mások az ifjakat próbálták kirabolni, gondolván hogy elenyésző részük volt a csata megnyerésében, és az útonállók nagy részét az öregek ölték meg. A fiatalabbak viszont úgy vélekedtek, hogy az öregeknek van elég aranyuk, inkább egyenlően kéne szétosztani, vagy megölni mindet álmukban, hogy az ő aranyukból mindegyikük élete végéig élhessen boldogan. Voltak akik megpróbáltak embereket toborozni maguk mellé, bármilyen ideológia vagy más szerint, hogy vagyonuk biztosítva legyen.
Teltek a hónapok, és a hangos veszekedések, marakodások, átcsaptak gyilkosságokba, idővel nem volt különbség öreg és fiatal között, mindenki a lehetőséget leste, hogy mikor húzhat a legnagyobb hasznot valaki halálából, és ha elég nagy a haszon, akár nyíltan is kész meggyilkolni.

Egyik reggel ahogy a Halálhajcsár kisétált sátrából, a hegytetőn a szokásosnál is rosszabb látvány fogadta. A földön néhány halott hevert, arany csörgedezett, a feszültség érezhető volt a levegőben, kész volt bárki ölni a vagyonért, akárcsak a kutyák, míg nem a hegy pereménél feltűnt neki valami.
A szürke tömegek álltak ott, akik eddig a hegy lábánál éltek, most közeledtek meghódítani a hegyet, harcra készen felfegyverkezve. Ideje volt hát felvenni a harcot, a kapzsiság ráér. Magára kapva páncélját és kardját, hangosan egymáshoz ütötte őket, hogy mindenki meghallja, de senki sem reagált. Ránézve az egykor büszke seregre, aki néhány hete még csillogó kardokkal, páncélban vette be a hegyet, nem az a látvány fogadta amit várt. Mégis ismerős volt amit nézett, emlékeztetett azokra az útonállókra, akiket itt találtak amikor felértek a hegyre. Kutyák, farkasok, akik egymást ölik a pénzükért és hírtelen eszébe jutott a Halálhajcsárnak, hogy hogyan is tudták őket elűzni innen. Pontosan így.

Ha szar hát szar, azért remélem lesz aki érti. Ha hasonlóságot vélsz felfedezni az eValóság és a cikk között, az nem biztos hogy a véletlen műve. :J