Join the new world

Minap hosszú idő gondoltam benézek a #nightwatch szobába, nem átlagos nap volt, küszöbön állt Vajdaság minimum 16 körös ostroma, és gondoltam az éjszakai körök alatt majd eldumálok egy jó kis társaságban, mint régebben. Sajnálatomra, a szoba le van jelszavazva, amennyire tudom használaton kívül is van, helyette az urbanterror-ban henyélnek az éjszakai baglyok. Szomorú, mivel számomra mindig is a nightwatch lesz a játékkal kapcsolatos legkedvesebb emlékeim őrzője, és a legkeményebb éjszakai ütközetek katonái is mind itt kapták a koordinációt a V2 alatt. Kicsit letargikus hangulatomban, megragadnám az újságíró modul adta lehetőségeket, és elmesélném az összes ütközet közül a legvéresebbet, amelyben valaha is részem volt. A figurát afféle regényesre vettem és igyekeztem elszakadni a játék szabta korlátoktól, teret adva nem létező írói vénáimnak.

Talán néhányan még nem játszottak akkoriban, nekik annyi háttér információval szolgálnék, hogy a V2-es harcmodul csatáit, egy hexákra osztott játéktéren vívták az országok, és mindenki kedve szerint mozoghatott és támadhatott rajta. Nagyon stresszes harcmodul volt, de minden eddiginél jobban teret adott a taktikának és a tömegnek. Itt egy kis videó róla

To my international readers; It's a tale about the last siege of Liaoning in the V2 battle modul from the perspective of the Nightwatch*.

Nightwatch - It's a military unit of the hungarian soldiers with insomnia.🙂



Prológ
2010.09.23, este
Mindenki tudja már, perc sem telik el hogy ne gondolnánk rá, mi vár ránk az elkövetkező órákban. Lélekben mindenki felkészült arra, hogy egy mindent eldöntő utolsó csatában méressen meg a két szövetség, mielőtt ideiglenesen lekapcsolják a harci modult, és teljesen átalakítják, kivonva belőle szinte minden taktikai elemet. A hadügyi közlöny napok óta ütéstartásra szólít fel, mindenki igyekszik ezt be is tartani, halmozni a készleteket, bár mindannyian tudjuk hogy bármennyit is szedünk össze, nem lesz elég mindenkinek.
Az egész EDEN szövetség, kiemelve Kínát erre az estére spórol hosszú hónapok óta, és most van a legjobb esélyük arra hogy visszavegyék Liaoning erődjét, ami utolsóként maradt meg a Távol-Keleti gyarmatok közül és emiatt a Phoenix bajtársiasságának szimbólumává vált. Ez jelentett mindent, győzelmet, bátorságot, a közkatonák áhítattal ejtették ki a nevét, a másik oldalon ezzel szemben a régió magát a Phoenixet jelentette. Ha Liaoning elpusztul, a Phoenix is belehal.
A vezérkar napjai idegesen telnek, kevés írott szó töri meg a csendet, nincs mit megbeszélni, fejben már mindenki kívülről fújja az ellenség minden lehetséges támadásának minden permutációjára a reakciót. Utolsó emberig fognak harcolni, így nekünk is ezt kell tennünk. Jól felkészültünk, mindenki tudja a dolgát, a régióban 1500-nál is több katona áll várakozó állásban, hogy lelassítsa a kínai előrenyomulást. Mind halottak, és ezt ők is tudják. A várakozás pokol, szerencsére már nem kell sokáig várni, közeledünk a határidőhöz.

2010.09.24, reggel
Reggel sietve mentem a helyemre, hogy elvégezzem a rám kiszabott feladatomat a kormányban. Ez főként a lakosság és a hadsereg tájékoztatását jelentette, ami nem mindig volt hálás feladat. Nem vagyok vezető, csupán szócsőve vagyok az ország vezetőinek, a kalapács ütését amit a lakosság tart a kezében, mégis sokszor magamon érzem a legerősebben.
Először is gyors szemrevételezés a friss frontok között. Rengeteg minden változott az éjszaka óta, a csaták teljesen kicserélődtek, de a legfontosabbat mégsem látom. Miután a teljes lista elém tárul megtalálom amit kerestem. Hát valóban ez az a nap, tényleg elkezdődött Liaoning ostroma. Valahol titkon reméltem hogy nem fog bekövetkezni, porszem csúszik a kínai hadigépezetbe, baki, földrengés, akármi közbejöhet, és nem kell mindent feltennünk egy lapra.
Azonnal előveszem a csatamezőről készült legfrissebb jelentéseket. Hogy állnak a kulcsfontosságú épületek, hol áll a frontvonal. Arra számítva hogy a látvány kaotikus lesz, meglepődve tapasztalom hogy a csatamezőn a helyzet nagyon rendezett. Minden irányítás alatt van, akárcsak este. Néhány pillanat múlva rádöbbenek, hogy az irányítás nem a miénk, hanem az ellenségé, és azért tűnik rendezettnek a helyzet, mert minden éjszaka a harcmezőn állomásozó katonát lemészároltak a kínai erők. A teljes térkép vörös. A kórházak, védelmi épületek nagyon jól védettek, tank hadosztályok állomásoznak minden magaslaton, irányításuk alatt tartva a környéket, a víz felett pedig áthatolhatatlannak tűnő légtérzár van. Minden erdőben fegyelmezett gyalogos egységek, a fővárost minden megközelíthető oldalról védelmi gyűrű fogja körül, és a harcmező legtávolabbi pontján is elszórt kínai egységek vannak, az éjszakai védelmünknek még csak nyomát sem látni.
Azonnal tudom a dolgom, sietve elkészítem a kiáltványt az ország számára, amiben minden lélegző polgárt harcra szólítok fel, a tájékoztató központi helyére pedig a hetek óta nem használt vörös prioritást helyezem. Megkaptam az értesülést, miszerint koordináció egyelőre nincs, nagy a fejetlenség, ezért szabad harcra szólítják fel az embereket. Mindenki aki harcra kész, legjobb tudása szerint menjen be a csatamezőre, és rántson magával annyi ellenséget a halálba amennyit csak tud. A kis csoportok kooperációja ajánlott, többen nagyobb eséllyel tudnak lyukat vágni az óriási vörös szörnyetegen keresztül, ami elállja a főváros felé vezető utat, ami most nagyon hosszúnak tűnt.
Miközben a gondosan megfogalmazott utasításokat papírra vetem és a lakosság szeme elé tárom, eszembe ötlött, hogy talán ez a vége. Talán semmi esélyünk megvédeni a régiót, talán nem is volt, de az biztos hogy soha nem voltunk még ilyen nehéz helyzetben.

2010.09.24, délután
Délutánra elült a káosz és a fejetlenség. A teljes régió vörösben pompázik, és minden egyes percet egyre nehezebb megemészteni számunkra, melyet Liaoning régió fővárosa ebben a színben tölt el. Este hét órára gyülekezőt hívtak össze, ahol minden harcképes embernek meg kell jelennie. Ez lesz a legjobb esélyünk arra, hogy megfordítsuk a csata menetét, hiszen hajnali ötkor, mikor a csata biztosan véget ér már ők lesznek többen. A biztonságot jelentő zónából figyeljük a bátor harcosokat, akik szabad harcot vállalva bemerészkednek a csatatérre, hol egyedül, hol csoportosan. Egy valami azonban közös, egyikük sem él sokáig.

Megkaptuk a parancsot, indul a támadás. Majdnem 150-en figyelünk az utasításokra, amikor mindenki megindul az ellenség felé, bízva benne hogy a mellette lévők is ugyanezt teszik, és reménykedünk benne hogy szerb testvéreink ugyancsak így tesznek majd. A harctér meglehetősen nyugodtnak tűnik, nincsenek látványos összecsapások, amikor megindul a föld, és megjelenik a harcmező szélén 300 katona. A szélrózsa minden irányába szétszéledve felvesszük a harcot, de célunk nyílvánvaló, a legközelebbi kórház visszafoglalása. Erőteljes rohamunk komoly károkat okoz a kórházat védelmező hadosztályon, de betörni esélyünk sincs, túl sokan vannak. Ahogy a gondolat tudatosul bennem, újabb 300 magyar-szerb és szövetséges katona jelenik meg a térképen, és egy újabb rohammal lyukat vágunk a kórház felé magunknak. A szűk folyosót azonnal betömik a kínai-román-horvát tankok, és ellentámadásba lendülnek. Az erőviszonyok közel egyenlőnek tűnnek, mikor megérkezik 300 vörös egység a kórház védelmére, válaszként 200 szövetséges lép be újra a csatamezőre, de a hátrányunk egyre inkább nyílvánvaló. A harcra szólító utasításokat egyre erőtlenebb támadás követi, a kínai védelem áthatolhatatlannak tűnik, míg nem a szövetséges folyosó a harctér szélén teljesen összeroppan, és elhal a támadás. Újabb parancs nem érkezik, a vezérkar is belátja, a katonákat a vágóhídra küldik. Most már biztos, nincs más lehetőségünk, mint egy utolsó roham, az éjszaka közepén ereje teljében lévő Kína ellen. Mindenki ugyanarra gondol, néhányan hangosan ki is mondják; elvesztettük.

2010.09.25, hajnal
A készülődés közben észre sem vettük hogy elmúlt az idő, már szinte itt a támadás, az utolsó két óra. Nap közben folyamatosan ment a hajnali akció híre, mindenki mindenkit meginvitált a #nightwatch szobába, hogy csatlakozzon a korszak utolsó nagy rohamához, és hogy talán utóljára megpróbáljunk a közelébe férkőzni a mindent jelentő fővároshoz. A hírverésnek köszönhetően közel 70-en várjuk a parancsot hajnali háromkor, amikor megindul a támadás. A katonák az esélytelenség nyugalmával indulnak a halálba, jóformán mosollyal az arcukon, a félelem legkisebb jele nélkül. A védelem talán még vastagabb mint a délután folyamán, egyáltalán ha ez lehetséges, de ezzel nem törődve vetjük rá magunkat a hozzánk legközelebb álló tankokra. A harc nagyon tiszta, szemtől-szemben állva a kínai tankokkal, lőszert, életet nem sajnálva hullanak a katonák mindkét oldalon, amikor az aktuális helyzetjelentést mutató térkép jobb oldala megmozdul. 500-nál is több katona csatlakozik a koordinálatlan öldökléshez, és kiszélesítik az aprócska védelmi kört, ahova néhány perce érkeztünk. Azonnal megjelennek a hírcsatornán az üzenetek, hogy a szerbek közel ezren állnak harcra készen, és ha puszta kézzel is kell utat vágniuk maguknak, eljutnak a fővárosig, de szükségük van a segítségünkre.
Parancsot kapunk a kialakított védelmi kör védelmére, bármi áron. Néhányan közülünk furcsának találják a parancsot, bevallom jómagam is, de szerb testvéreink úgy védték a területet hosszú perceken keresztül, mintha csak egy láthatatlan kórház lenne az üres terület közepén. A vérfürdő mindkét oldalon szedi áldozatait, de a 500 katona rendületlenül védi a kört, aminek a kellős közepén egyik pillanatról a másikra megjelenik egy kórház. Egy kórház, mely a mienk. A mi sebesültjeinket látja el, hogy aztán újra harcba küldje őket. Hát tényleg komolyan gondolják? Szerb testvéreink készek mindent feláldozni, hogy megpróbálják a lehetetlent, egy percig sem kérdés, hogy a Nightwatch alakulat velük tart a halálba...

...folytatás következik.