Join the new world

Régi tervem már, hogy a mások lapjaiban megjelent cikkeimet összeszedem, hogy meglegyenek nálam is. Kezdetben Lezuzius és Peterbond, GÁTos cimboráim vállalták, hogy írásaimmal csorbítsam lapjaik nívóját, elég sok idő telt el, mire az első csepp nyomdafesték kifröccsent.
S hogy mi indított meg a lejtőn? Lezuzius bajtársam századunk megalakulásáról írott novellája csábított a bűnre.
1. fejezet: Alakuló
2. fejezet: Tűzkeresztség
Ez hozta meg a kedvemet az íráshoz, és jelölte már akkor ki az általam bejárt utat.
Az első történetem kiadása is az ő nevéhez fűződik, ezt veszem most át.
Az eredeti linkje: Szolgálat
A következő rész a MATASZban töltött időkről szólt volna, de sajnos csak félig íródott meg, és azóta már az enyészeté lett.


Szolgálat

1. fejezet
Agylágyulás vagy hazaszeretet


Nem is tudom, mi ütött belém, amikor egy nap az az őrült gondolat ütött szöget a fejembe, hogy jelentkezem katonának. Önként! Az a szóban forgó szög akkora léket vágott a koponyámon, hogy a józan eszem gyorsan el is illant, mert a helyi MATASZ toborzóirodában találtam magam nemsoká, ami fontosságának megfelelően a város központjában kapott helyet. Jó, rendben van, hazaszeretet, meg miegyéb, hisz ki ne szeretné az országát mármint a maláj disszidenseken kívül? Ám lehet szeretni a hazát otthon, a kényelmes fotelben ülve is, nem igaz? Szurkolok a magyaroknak minden sporteseményen, meg a Himnusz alatt is vigyázva állok. Ja, és utálom a romulánokat. Ennyi nem elég? Amúgy is csak egy elvont fogalom az egész. Az átlagember jobbára elegendőnek látja a hazafiságát az internetes lapok kommentjeiben kiélni és bizonyítani. Akkor mégis mi szállhatott meg azon a verőfényes nyári napon? Nem mondom, régóta mocorgott már valami a lelkem mélyén, egy halk hangocska – skizofrén lennék? – azt duruzsolta, hogy ezekben a vészterhes, háborús időkben már kevés a „Ria-ria-Hungária!” rigmus harsogása, tettekre lenne szükség. Még tőlem is! Birokra keltem eme zavaró hanggal, és befogtam a pofáját, van elég gondom e nélkül is, kinek hiányzik, hogy bikanyakú, bolhaagyú őrmesterek ordítsák le a haját, s ez még ugye a ’lájtosabb’ része, hisz a „Bumm a fejbe” is bejátszhat, ha bevetésre küldenek, s akkor már nincs bocsánat. Hiába izmoztam azonban, a sutyorgást csak ideig-óráig tudtam elfojtani.


A szótól...

Jó munkásember voltam, dolgoztam minden nap, edzésként meg futottam a buszra, ha későn keltem, mert a cég tulajdonosa nem volt rest megkurtítani a fizetésem, ha valami indokot talált rá. Hol a piac változásával magyarázta, máskor meg nem voltam száz százalékos erőállapotban szerinte. Mindegy is, a lényeg, hogy ez kitöltötte a napjaim, esténként pedig bújtam a híreket egész elalvásig. Elvoltam, mint a befőtt. Kalandra vágytam talán? Lófaszt! Nevezzetek inkább szimpla hülyének!

Magyarország a csúcs felé tartott és megállíthatatlannak látszott. Miért lett volna szükség még pont én rám, amikor a reguláris hadunknál nem létezett erősebb a világon? Azonban az ember egy érző állatfajta. Nem kell mindenhez racionális ok, illetve van, amikor felülírják azt a belülről fakadó motivációk.

Szóval az egyenruhás ajtónálló mellett beléptem a toborzóirodába. A katona pedig tisztelgett nekem. Nekem, aki az adófizetésen kívül nem sok konkrétat tett az asztalra eddig. Majd felbuktam a küszöbben. Egy főhajtás csak azért, mert itt vagyok, lesz, ami lesz a végén. Jól esett, bár kissé zavarba is jöttem, hisz ez az ember ki tudja már hányszor kockáztatta az életét, hogy ne másodrangú román állampolgárként kelljen tengetnem az életem, míg én egyszerű civilként eddig csak a sereg államkassza kiürítő tevékenysége miatt morogtam.



Néhány széken hozzám hasonlóan kissé talán bizonytalan polgárok várakoztak, bizonyítva, hogy a hazafi talán mégsem olyan kihaló embercsoport, mint a neandervölgyi volt anno. Nemsokára egy asztalhoz intettek, ahol a vállapja alapján egy tiszt kínált hellyel. Úgy viselkedett, társalgott mintha régi, jó ismerősök lennénk. Minden bizonnyal több száz magamfajtával volt már dolga pályafutása során. A feladata abból állt, hogy bizalmat és érdeklődést ébresszen, még véletlenül sem esett abba a hibába, hogy lekezelően bánjon velem. Az ember azt hihetné, hogy a porszívó és biztosítási ügynökök hadát rutinszerűen elhessegetve már nem lesz rá különösebb hatással a toborzóbeszéd, de a fickó nagyon jól tudta, hogy milyen húrokat pengessen meg. Ha a harcmezőn is ilyen profi, akkor nem irigylem az ellenséget. Mire észbe kaptam, már alá is írtam a szerződést, és teli vigyorral ráztam meg a felém nyújtott kezét.

Sokakkal ellentétben én voltam sorállományú kiskatona ifjú koromban. Kifejezetten utáltam. Egy év tömör gyönyör, melyből a legélvezhetőbb momentum a lefekvéstől az elalvásig tartó körülbelül másfél perc volt. Napi 23 óra 58 perc 30 másodpercről pedig nem sok jót tudok elmondani. A hivatásosok ugyanolyan feleslegesnek érezték, mint mi, így aztán az értelmetlenség jegyében telt az idő. Vagyis inkább vánszorgott, mint a törött lábú csiga. S ha már képzavar, az az igaznak tűnő mondás járta nálunk a laktanyában, hogy a seregben ami gömb azt viszik, ami kocka azt gurítják. Nem voltak hát túl jó tapasztalataim. Persze ez már csak utcára kilépve rémlett fel bennem, bár az is tény, hogy ég és föld a különbség, a kötelező sorkatonai szolgálat és a szerződéses között.

Mindennek ellenére izgatottan vártam a napját, amikor be kell vonulnom, megkezdeni a kiképzést. A haveroknak már mint az ország hőse mutatkoztam be természetesen, valamint közöltem velük, hogy ha egyszer mától én óvom a szaros kis életüket, akkor igazán meghívhatnának egy körre. Ennek jegyében nem túl józanul búcsúztam a civil élettől. Ha mást nem is, a kétségeimet kétségtelenül elveszítettem aznap éjjel, másnap pedig már nem volt érkezésem megkeresni őket, mert a behívó kora reggelre szólt.

Némileg másnaposan, a MATASZ Kiképző Központ bejáratánál meghökkenésemre mintha a „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” feliratot láttam volna kifüggesztve, de mint később kiderült, nem a Dantétól származó figyelmeztetés fogadott, hanem a jóval szokványosabb „Ki és belépés csak engedéllyel!” formula. Reméltem, hogy a belépés nem fog egyszersmind ballépésnek is bizonyulni az elkövetkezendőkben.

A kapu nagy döndüléssel csukódott be mögöttem. Ott voltam a seregben, s nemsokára otthon voltam a seregben.


...a tettig.

by Rodric
(az Új Világ 821. napján)