Join the new world

A 47-es úton Telekgerendás határában útzár volt. A nyirfák takarásából kikandikálva látták, hogy nagy a nyüzsgés arrafelé. Katonák szögesdrótkeritést húztak fel végig a szántókon és réteken keresztül. 100 méterenként géppuskafészkek álltak, hátrébb pedig katonai teherautók és páncélozott járművek várakoztak.
- Miért álltál meg? Indits!
Csiziknek azonban esze ágában sem volt vesztébe rohanni.
- Én egy tapodtat sem vagyok hajlandó elmozdulni, míg meg nem bizonyosodunk róla, hogy nem lőnek szitává.
- Ne szórakozz már, amögött a vonal mögött biztonságban leszünk!
- Igen, akkor mi ott az a kurva kibaszott sok autóroncs mindenfelé? Mik azok a megégett hullák? - mutatott körbe hangját felemelve.
- Biztosan zombik voltak!
- Igen, mióta vezetnek a holtak kocsit?
- Hmmm – szólalt meg végre Váradi is – lehet benne valami. Csináljuk azt, hogy egyedül előre megyek én. Van valakinél valamilyen fehér zászló, vagy trikó vagy akármi?
- Ez jó lesz? - kérdezte hátulról a kis köpcös, kezében egy piszkos, ámde nyomokban még fehér rongyot fontosságának tudatában magasba emelve.
- Ha nincs más, megteszi – azzal elkérte és a tűzoltócsákány végére kötözte.
Kiszállt a járműből és jó magasra tartotta a békés szándék nemzetközi jelét. Gyalogosan elindult a kanyar irányába, ahonnan már egyenesen rá lehetett látni az úttorlaszra. Erőteljesen lengette a rongyot.
- Hahó, hahó!
Valaki elővett egy hangosbemondót – olyat amilyet munkaidőben ő is használ – s beleszólt.
- Kérjük ne jöjjön közelebb! Hagyja el a helyszint! Ismétlem, hagyja el a helyszint!
- Rendőrtiszt vagyok! - kiabálta vissza, de nem hatódott meg senki szavai hallatán.
- Hagyja el a helyszint!
- Túlélők vagyunk, segitsenek nekünk! Kérem!
- Hagyja el a helyszint, ne közelitsen!
Úgy tűnt nem hajlandóak az értelmes párbeszédre, s szándékuk jeléül géppuskatüzet nyitottak Józsira. Ő elhajitotta a csákányt és teljes erejéből bevetete magát a fák közé. Mikor alábbhagyott a lövöldözés, kikukucskált. Egy T-72-es tank csikorgó lánctalpakkal igyekezett a kordonhoz, majd ott megállt. Csövét lejjebb eresztette, és szépen lassan elforditotta tornyát abba az irányba, ahol a tűzoltóautó dekkolt benne a többiekkel. Váradi futásnak eredt, kezeivel kalimpálva rohant visszafelé.
- Kifelé, kifelé! Le onnan!
A bent ülők látták a szituációt és egymás után ugráltak kifelé és szaladtak minél messzebb a behemót vén Ifától. A következő percben találat érte azt, és lángoló darabjai a szélrózsa minden irányába hullottak szét.

---

- Szép volt! - dicsérte meg kicsivel később a tank lövészét Sakáll dandártábornok úr, aki éjszaka egyenesen Debrecenből, az ottani katonai repülőtérről érkezett helikopterén az orosházi katonai támaszpontra, majd onnan ide, hogy felsőbb utasitás alapján személyesen vezényelje a védelmet. Magyarország védelmét Békéscsaba ellenében. Sakáll István őszes halántékú, hatvanas éveinek elején járó törzstiszt volt. Mindemellett kimért, ellentmondást nem tűrő személyiség, aki csak ritkán jelezte elismerését alattvalói irányában. Most ez utóbbi történt. Elégedett volt, mert beosztottja azt tette, amit megkövetelt és el is várt tőle: maradéktalanul végrehajtotta a parancsot. Pusztitott.

---

Hála istennek senkinek nem lett nagyobb baja az ijedtségen túl. A köpcös nyöszörgött csak jogosan, mert kificamodott a bokája, de az is inkább kóros önsajnálatából fakadt, mert hogy-hogy nem, azért elég emberesen lépkedett miután végre feltápászkodott. Katalin és Irén egymás nyakába borulva sirtak, Katalin férje ölébe hajtotta fejét, úgy szipogott. Klaudiának üres volt a tekintete, bár pirosló szemei elárulták őt. Vuk kutyájával ölelkezett és hálát adott az égnek, hogy a jószágnak sem esett bántódása. Körülöttük égő autógumi és karosszériadarabok hevertek, a jármű széttörött fémlétrájának csonkja pedig beleállt a puha földbe. Úgy ágaskodott ott, mint valami perverz köztéri szobor.
- Rendben vagytok? - kérdezte Csizik. Biccentettek.
Közben Váradi is odaszaladt a többiekhez behúzott nyakkal.
- Hát ennyi. Itt nem fogunk átjutni.
- Éreztem hogy ez lesz.
- A puskák megvannak legalább?
Vuk és Csizik bólintott.
- Az enyém fent maradt – mondta Szilárd.
- Az enyém is – csatlakozott Tóth Pista.
Akkor csak kettőnk van. Nem sok. Vuk add ide a tiedet, nálam jobb kezekben lesz. Menjünk innen, mielőtt felfedezik, hogy még élünk.