Join the new world

Családja

A Wass család eredete az Árpád-korig vezethető vissza, és egyike Erdély legrégibb nemesi családjainak. A család 1744-ben, Mária Teréziától kapott grófi címet.

Nagyapja, Wass Béla országgyűlési képviselő majd Szolnok-Doboka vármegye főispánja volt. Apja Wass Endre (1886–1975), anyja losonczi báró Bánffy Ilona (1883–1960) unokatestvérek voltak.

Ifjúsága

A Kolozsvár melletti Válaszúton, a Bánffy-kastélyban született 1908. január 8-án. Szülei korán elváltak, így leginkább nagyapja, Wass Béla jelentette a biztos pontot gyermekkorában. Középiskolai tanulmányait Kolozsvárott a Farkas utcai Református Kollégiumban végezte. 1926-ban érettségizett.

Debrecenben, a Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, és szerzett erdészeti diplomát. A németországi Hohenheimben és Párizsban, a Sorbonne-on tovább tanult, és újabb erdőmérnöki, és vadgazdasági diplomákat szerzett. Erdélybe apja betegsége miatt 1932-ben tért vissza, egy ideig azonban nem tudott még a családi ügyekkel foglalkozni, mert a román hadseregben a kötelező sorkatonai szolgálati idejét töltötte.

Első felesége unokatestvére, Wass Ilona lánya, báró Siemers Éva (1914–1991) lett. „Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbejutástól.”

Hat gyermek (Vid, Csaba, Huba, Miklós, Géza, Endre) apja, akik közül Csaba hároméves korában meghalt. Wass Huba jelentős karriert futott be az amerikai hadseregben. Dandártábornoki rangot ért el, és részt vett egyebek között az 1991-es Sivatagi vihar hadművelet harcászati terveinek kidolgozásában.

Nagyapja, Wass Béla (1853–1936) halála után átvette az egyházi tisztségét, így az erdélyi magyar református egyház kerületének főgondnoka lett.

A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) alapján Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz. A következő év elején Wass Albertet a magyar Mezőgazdasági Minisztérium erdészfelügyelőnek nevezte ki Dés településre. Két hónappal később pedig a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lett.

Wass Albert kitüntetései:



A háború alatt

Mint tartalékos tiszthelyettes 1942 májusától három hónapos katonai kiképzésen vett részt, melynek végeztével a Magyar Királyi Lovasság zászlósi rangját kapta meg. A következő év márciusában a lap főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, Wass megbízott helyettes lett. Wass Albert saját életrajzában meséli el, hogy alig három hónap után „két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából »felügyelniük« kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból, és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek »keresnek« engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza." Ezt a feladatot olyan jól látta el, hogy kétszer is megkapta a vaskeresztet.

Wass különböző beosztásokat látott el a hadseregben, majd 1944 áprilisától Veress Lajos tábornok szárnysegédje lett. A háború vége felé közeledvén a szovjet csapatok (majd később a románok is) egyre beljebb nyomultak. 1944 decemberében mutatták volna be egy drámáját a Nemzeti Színházban, de a bemutató az ostrom miatt elmaradt.

A II. világháború utolsó szakaszát katonatisztként élte át. Nem várta meg Észak-Erdély újbóli román elfoglalását, 1945 húsvétján lépte át a nyugati határt, az emigrációt választotta.

"Magyarok kaszáltak a réten. A levágott sarjú békés illata úgy lengte körül őket, mint szelíd és jószagú palást, amit a munka terített a vállaikra. Kaszák sercentek és csillantak az öregedő fényben. Rendek nyújtóztak végig a rét sima szőnyegén, s az emberek, ahogy csöndes békességgel és előrehajlított testtel a kaszát lendítették, mintha egy boldog jövendő ígéretével beszélgettek volna. Mikor megláttak, úgy gyűltek egyszerre körém, mintha pap lettem volna, a rét pedig templom.

-Hát igaz-e? Gyünnek a mieink?

-Jönnek-feleltem nekik.

Csillogó szemükbe néztem és éreztem, hogy az én szemem is éppen olyan erősen csillog, s ha eddig nem tudtam volna eléggé jól: abban a percben meg kellett volna éreznem, hogy mit jelent magyarnak lenni. Elsősorban jelent örömet, mindazt az örömet, ami beszületes szándékban s a munkában megterem, meg azt az örömet is, hogy az igazság mindig erősebb a hamisságnál, még akkor is, ha hosszú ideig szemérmesen eltitkolja erejét. Második sorban jelent büszkeséget, hogy bírni tudtuk a szenvedést , amit azért rakott Isten a vállunkra, hogy általa megerősödjünk egyrészt, másrészt pedig tanuljunk belőle és igazságosabbak tudjunk lenni másokkal, mint azok voltak velünk. Jelent még erős és jókedvű elhatározást is, hogy no világ, most aztán csudálkozz, ha újra kezembe veszem a kaszát. De ugyanakkor bánatot is jelent, igaz testvéri bánatot azok miatt, akik számára továbbá is a remény marad magyarságuk egyetlen vigasztalása. Ennyi mindent jelent magyarnak lenni, és éppen az a szép benne, hogy örömet is és bánatot is, büszkeséget is és erős elhatározást is egyszerre jelent. Talán még sok minden mást is jelent, de nem volt időm sokat gondolkozni rajta, mert a magyarok ott a réten olyan izgatottan rázták felém lelkük tarisznyáit, mely tele volt vágyakozással, reménységgel, kétséggel és aggodalommal, hogy őket kellett figyeljem tovább...



.. Néztem őket. Mintha egy apának gyermekei lettünk volna. hallgattam beszédüket, melyben kétség és aggodalom küzdött a reménnyel. Évszázados kétség, évszázados aggodalom és évszázados remény. S ahogy néztem őket, úgy jutott eszembe minden, mintha egy mozgóképszínházban lettem volna, melynek lepedője az én lelkem volt, masinája pedig az agyam, mely a képeket sorra vetítette a lelkemre.

Mindent, amin ez a nép huszonkét esztendő alatt keresztülment, megláttam újra, az első borzalmaktól az utolsó csendőrőrmester önkényeskedéséig, s ez egyszerre úgy eltemette bennem a békességet, hogy szegénynek még a kisujja sem látszott ki.

Szemem előtt döntötték be falusi házak ajtaját puskatussal, s szennyes, bocskoros, állati tekintetű katonák ütöttek, szúrtak férfit, asszonyt, gyereket. Lányokat tepertek le durva röhejjel a szalma közé, s én mindezt láttam ott abban a percben és láttam a megkínzottak vérben vonagló tekintetét. Hallottam halálra botozottak utolsó hörgéseit...

...Négy nap telt már el a tizennégyből. Még mindig nem mozdult senki. Izgatottan lestük a rádiót: indulnak a honvédek? Nem indulnak? Mi lesz?...

...Aztán jött a hír. Villám az idegekre.

-Átlépték a határt!

-Jönnek! Jönnek! Jönnek!!!

Jöttek. hallgattuk a rádió mellett. Az első falvak örömujjongása. Mámorban úszó Szatmár. Nagykároly. Nagyvárad. S mondták: hétfőn Dés. Kedden Szamosújvár. Kedden lesznek nálunk."




A folytatásban már levelezéseket is olvashattok. Remélem tetszett az összeállítás.

Üdvözlettel: RavenSirius