Végvár [The Last Fort]

Day 454, 23:23 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

Végvár

A magányos katona a végvár égbenyúló falának tetején állt. Az utolsó pont, ahová vész, gond, baj, háború esetén visszavonulhat a nép, egy biztos pont ahol a lábunkat megvethetjük, egy hely, ahol mindig biztonságban lehetünk, mert nincs ennek az új világnak olyan serege, aki lerombolhatná… nincs, mert ebben a végvárban emberek is vannak, akik bárki ellen megvédik, falai erősek, magasak, csak árulás rombolhatja le.

A magányos katona nyugodt már, nyugodtabb, mint bármikor a közelmúlt rázós, sűrű napjaiban… ez az időszak tele volt elsietett döntésekkel, számolatlan problémákkal, vitákkal és vádaskodásokkal, és dominálta egy hatalmas döntés és egy kimagasló történés. A népességrobbanás már lenyugodott, az emberek kezdenek belerázódni, igazi munkát találni, tapasztalatokat szerezni és megtanulni a szabályokat. De emellett éheznek a csatára, és a magányos katona már tudja, a nagy döntés helyes volt, mert ha elfogadja az ajánlatot, az nem ad nekik csatát, nem ad dicsőséget, nem adott volna tapasztalatot, semmit, csak a frusztrációt, hogy ők, pont ők, akik ezért jöttek, nem harcolhatnak a hazájukért.

Harcosokká válnak, gondolja a magányos katona, erőssé tesznek bennünket, nem mennek el, nem unják meg, lelkesek, és kitartóak, nincs olyan amit ne kérhetnék tőlük… öröm őket vezetni, öröm ilyen emberekkel dolgozni, még ha nehéz is sokszor, és hamarosan készen áll minden, amire szükség lesz, lehet az eljövendő eseményeihez. Megépült a kórház, megépült a végvár, fejődünk, erősödünk, átvészeltük a nehéz időszakokat, megmaradtunk annak, akik vagyunk, nem mentünk bele megalázó békékbe és most visszanézve jól tettük. Legalábbis, gondolja a magányos katona a végvár falán, azt tettük, amit tudtunk; senki sem kérhet tőlünk többet, mint amit hajlandóak vagyunk adni. Többet soha.


The Last Fort

The lone soldier stands on the sky high walls of the last fortress. The last stronghold it is, where in times of danger, troubles or war the people can retreat, where we can stop and stand proud, where we can always be safe, for there is no army on this eWorld who can destroy the walls… there is none, for this last outpost has people in it, thousands of people who can and will defend it, for its walls are strong and high, that can only be destroyed by treachery.

So the lone soldier is calm now, at ease more than in any of the last few, hectic days… they were wrought with hasty decisions, problems galore, arguments and accusations, and most importantly dominated by one crucial decision and an outstanding event. The population wave is calming down, people are settling in, learning the rules, finding real work and gaining experience. They also hunger for battle, and the lone soldier considers now the oh-so-important decision correct, for it would have given them no battle, no glory, no anything, no nothing… that they, especially they, who had come for this, could not have fought for their land, if he accepts the offer.

They will be soldiers, he thinks, they will make us strong, they do not leave, they do not tire, they are ardent and there is nothing one cannot ask them to do… it is a joy to lead such people, and in time everything will be ready that gives the safe background for things to come. The fort and the hospital is being built, we are developing and getting stronger, we got through the troubled times, we remained what we have always been, we had not accepted humiliating and unbecoming peace-offers, and looking back we did right. Or at least we did what we could, the soldier thinks standing on the wall of the fort, noone can ask me more than I am willing to give. That much I am always ready to give. But no more, not ever.

.