Tervek és vágyak [Plans and dreams]

Day 472, 13:50 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

Béke, tervek és morfondírozások…

A magányos katona a csatamező szélén állt. Törött fegyverek, kidobott pénz, téglák és a fal törmelékei hevertek szanaszét. Megérte? Kérdezte magától, megérte nekiszaladni fejjel a falnak – megint? Mennyit bír még ki a fájó büszkeség, mennyit még a düh és a frusztráció, és a lángok? Hányszor kell még egyszer újrakezdenünk, lassan felmászni a következő lépcsőfokra, hogy lelökjön valaki megint? A káoszt nézi, egyedül, segítség nélkül, mennyi erőfeszítést öntöttünk ide, mennyi érzelem és hit tisztította ezt a helyet, és mennyi kell még?

A katona üvölteni szeretne, mert tudja, ő ismeri a nagyszabású terveket amelyekben a helye, szava neki oly kevés – de a felelősség az ország felé mégis az övé lesz… nagyszabású tervek, jó stratégát ötlötték ki őket, csiszolták ki és vigyáznak, hogy ne menjen félre semmi. Igen, a tervek jók, de a katona kevéssé tud csak örülni neki… a földet bámulja, a feltúrt, felforgatott, elátkozott földet, ami felszívta az akarást, a hitet, a lelkeket – és nem adott vissza semmit. Kevesek vagyunk, gondolja keserűen, hiába sorakoztunk fel mind, hiába tettük bele a szívünket is – ők zordon sorokban jöttek, arannyal fizettek a vérző szív helyett, csak annyival többet, hogy az elég legyen, és legyőzze az álmokat, vágyakat, célokat…

És a nagyszabású tervek nem tartalmazták a segítséget, a csatamező csak egy mellékes, eldobható színtér volt, nem vártak itt győzelmet, megintcsak elveszíteni volt a csata, megint és újra és újra…. A katona hívott volna segítséget, de a hangja halk, kérte volna vissza a szívességeket amelyeket olyannyian kértek csak egy nappal ezelőtt, és amelyekre ő mozdult, ment, szavazott – de aki jött az kevés olt és későn jött. A katona keserű szájízzel köszönte meg nekik. Adtak segítséget. Nem panaszkodhat. Megint el kell foglalnia helyét a tervekben. Megint fel kell áldoznia valamit a nagyobb jóért. De mi is az?

Kell, kell, kell… minden jó távolinak tűnik. Minden álom, minden cél a ködbe vész. A jövő ez a köd, elrejti a tájat, eltakarja a csata maradványait, elbújtatja a katonát… a ködből hangok csábítanak és szirének éneke visszhangzik… jó fiú, rossz fiú, a játszma megy, a csapdák megnyílnak, még nagyobb tervek rajzolódnak ki az erővonalakból – s a katonának benne még kisebb a szerepe mint az előzőben. Felsóhajt – senki nem ígérte, hogy könnyű lesz, senki nem ígérte, hogy fair lesz, és senki, csak ő maga hitt benne úgyis.

A köd feltisztul, s a csatamező káosza eltűnik, az út tiszta minden irányba, s a katona mégis habozik – melyik út lenne a legjobb vajon? Melyik ösvény ígér többet, jobbat, nagyobb lehetőségeket, nagyobb szerepet a tervekben, és az esélyt a növekedésre, ahelyett, hogy levágnák megint és megint…? Melyik választást tudja tiszta lelkiismerettel elfogadni – ha a kötelesség a hazához, az országhoz, az emberekhez szól és semmi máshoz?

A katonának nincsenek válaszai ezekre a kérdésekre.

De már morfondírozik.


Peace, plans and wonderings…

The lone soldier stood at the side of the battlefield. Broken weapons, spent gold, bricks and pieces of the wall lay everywhere. Was it worth it, he asks himself, was it worth to run headlong to the wall, and fall – again? How much the hurt pride can take, how much more the frustration and anger can be fuelled? How many times do we have to start all over again and climbing laborously to the next step, just to be pushed down again? He watches the carnage helplessly, so many effort poured here without a result, so much faith and emotion cleansed the place and how much more is needed?

The soldier wants to cream, for he knows the grand plans in which he has but a little place or say – but responsibility towards his people is his… great plans, strategists crafted them carefully, exacting the details and making sure nothing goes wrong. Well, the plans are great, but the soldier has little joy in it… stares to the ground, the blasted, goddamned, accursed ground which took so much effort and sucked it all up, but never given satisfaction back – much less the wheat which rots there for ages now. We are few, he thinks, we steadily marched and put heart in it, but they came in grim numbers, willing to pay in gold instead if blood, willing to pay that much more just to defuse wishes, longing and dreams…

And grand plans did not call for help, the battleground was to be just a ploy, to make such and so, it was not expected to be won, it was to let go again, and again and again… the soldier called for help but the voice is small, he asked favours from those who were so eager to ask it just a night ago, and were given help – but who came was few and late. The soldier bitterly thanked their help. It was given. He cannot complain. Must take his place again in the master plan. Must sacrifice again, for a greater good. But what is that greater good?

Must, must, must… all the good things seem so far away. All the dreams, alls the goals, seems to hide in a fog. The future is the fog, it hides the ground, hides the carnage, hides the soldier… voices call and sirens’ song echo in it... good guy and bad guy, the play is on, and plots swing fully into effect, to achieve an even greater plan – one that the soldier has even less place than the previous one. He sighs, nobody promised it will be easy, nobody promised it will be fair, and nobody, but himself ever believed in it anyway.

The fog clears, the battlefield disappears, the wreckage is gone too. The way is clear in every direction, but the soldier still hesitates. Which way would be the best for him? Which way promises more, better chances, more opportunities, greater place in plans and a chance to grow instead of being cut down time and time again? Which choice could he accept with clear conscience – the duty being for the country, for its people, and none other?

The soldier knows no answers to these questions – yet.

But he wonders.


Quicksilver
KARD

.