Symbol [Szimbólum]

Day 564, 10:48 • Published in Ukraine Hungary • by Quicksilver

Symbol

The stone symbol stood on the mountainside for as long as anybody in the nearby villages could remember. It was a weathered stone, crudely carved into a three-pronged, slender shape, extending its arms towards the sky, its surface is rudely scribbled over by uncaring generations, one of the tips broken off and laying nearby in the tangle of weeds on the rocky surface. Children sometimes played hide and seek there, climbing on the once proud prongs, resting in its shade on sunny afternoons; armies sometimes marched by, going for distant goals, passing it by without a second glance or using it only as a landmark to see where they were and how far did they have to go...

The small group which remained nearby was part of one such army, left there as a garrison to keep the mountain pass free, and the villagers did not expect them to stay, to help, to do anything for them, like they did not expect it from all the other armies that proudly marched by... but the group stayed, and with efforts started to coax a living out of the hard soil, from the harsh forest and the chrystal-clear streams. The flames of the war came closer and sometimes it was gunfire echoing in the valleys instead of birds singing and an occassional wolf's yowl - sometimes it went far and only the distant flames brought their burnt smell under the canopy of the great forest...

But on one day, when the distant noises quietened and the flames were all put out, others joined the small garrison, bringing news of a war ending, bringing tools, materials, intending to build on a place that everyone thought to be forgotten. And on that day a soldier, a lone one by nature got out of the small town that was full of the noises and smells of building, and walked up on the mountainside. He noticed the curiously shaped great stone, almost covered by crawling weeds and hidden by bushes, and driven by a strange instinct, he started to cut away the bushes, clearing the great symbol, marveling the work of those long-dead craftsmen who carved it out of the living stone, scratching off the crude scrawls that defaced it, and finally stepping back a few paces to take the whole shape in...

The setting sun choose that moment to emerge from under the clouds, flooding the mountainside with its unearthly, reddish, warm light... the huge stone that was carved from the reddish rock of the nearby quarry, caught the sun's rays and drawn them in, filling the cold heart of it with light, colour and energy, and as the lone soldier looked on, it started to renew itself, coming almost alive, almost moving, almost roaring with its lion's voice, the soldier heard it with his inner ears, saw the stone moving with inner eyes... he saw the huge hawk extending its beautiful wings, he saw the proud head look up to the sky, he saw the great talons tearing the rocks... and then the sun set, the voice quietened, the hawk became once more the stylised, huge symbol, and the soldier was wondering if it was only his imagination, as started back to the camp...

But looking back once more in the darkening landscape, his eye again saw a flickering movement of the great wings - just a tiny movement, almost invisible, but the soldier knew, he has seen a real miracle - something that was thought dead was filled with life again.

And the stone hawk watches the land from up high, protects it, sustains it as its true spirit again...


Szimbólum

A hatalmas kőforma régebb óta állt a hegyoldalban, mint a környékbeli falvakból bárki is vissza tudott emlékezni rá. Megviselték már az évszázadok a hatalmas, karcső, háromágúra kifaragott formát, amely noha még mindig büszkén nyújtotta karjait az ég felé, de felszínét már igénytelen firkálások borították, a kúszó liánok befonták, egyik heyge letörve hevert a gazban. Néha gyerekek játszottak körülötte, fogócskáztak, felmásztak karjaira, a nyári hőségben elheveredtek hatalmas árnyékában,; néha seregek masíroztak el mellette, távoli célok felé menetelve, elhagyva anélkül, hogy rénéztek volna, vagy csak tájékozódási pontnak használva hogy merre kell menniük még...

A kis csapat, akik egyszer ottmaradtak, egy ilyen sereg résezi voltak, akiket helyőrségnek hagytak ott, hogy őrizzék meg a hegyi hágót és a helyiek nem is számítottak rá, hogy sokáig fognak maradni ott, ahogyan az előzőek is elmentek mindig... e a csapat maradt, s elkezdte megélhetését is kicsikarni a kemény földből, a veszélyes erdőkből, a kristálytiszta patakokból. A háború lángjai hol közeledtek, hol távolodtak, néha fegyverropogás visszhangzott a völgyekben a madarak éneke és a farkasüvöltés helyett, néha csak a távoli tüzek égettes szaga jutott el a fák lombozata alá...

De egy nap, amikor a távoli zajok elhallgattak és a lángok kialudni látszottak, újabbak csatlakoztak a kis csoporthoz, híreket hozva egy nagy háború végéről, eszközöket hozva és anyagokat, hogy az elfeledettnek hitt helyen újra építkezzenek. És ezen a napon az egyik harcos, akit természete magányossá tett, kisétált, távolabbra a tábortól, az építkezés zajától és hangjaitól, fel a hegyoldalba. Észrevette a hatalmas, érdekes formájú kőtömböt, amelyet a ráfutott kúszónövények és a körénőtt bokrok szinte már elrejtettek a gyanútlan szemek elől, és egy furcsa, megmagyarázhatatlan ösztönzéstől hajtva elkezdte megtisztítani azt, közben magában csodálva a rég halott mesterek munkáját, akik az élő sziklából kifaragták ezt a büszke formát... letisztította róla a rákent firkákat, majd hátralépett pár lépést, hogy láthassa az egész formát...

A lemenő nap is ezt a pillanatot válaszotta arra, hogy kibújjon a felhők alatt, és elöntse a hegyoldalt különös, vöröses, kísérteties fényével... az óriás kőalak, amelyet a közeli kőfejtő vöröses sziklájából faragtak ki régen elkapta a nap sugarait, magába szívta őket, feltöltve hideg kőszívét a fénnyel, a színnel és az energiával, és ahogy a katona nézte, megújította magát, életre kelt, majdnem megmozdult, majdnem felmorgott oroszlánhangján, a katona szinte hallotta belül, szinte látta a követ megmozdulni belső szemeivel... szinte látta, ahogyan a büszke sólyom kinyújtóztatja gyönyörű szárnyait, ahogyan a büszke fej az ég felé néz, ahogyan a félelmetes karmok a sziklába vájnak... s ekkor a nap lebukott a horizont alá, a sólyom megint mozdulatlan kővé vált, és a katona a táborba visszaindulva azon gondolkodott, hogy csak a képzelete játszott-e vele...

De ahogyan a sötétedő tájban még egyszer visszanézett, megint elkapta a hatalmas szárnyak rezdülését - csak egy aprócska mozdulat, de a katona tudta, már biztosan tudta, hogy valódi csodát látott - valami, amit mindenki halottnak hitt, életre kelt megint.

És a kő-sólyom tovább nézi a tájat a magasból, védelmezi és élteti, mint annak lelke...

Quicksilver

.