Pont [Full stop]

Day 624, 02:33 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

Egyedül, szomorúan és magányosan

Fekete, komor üresség veszi körül a magányos katonát. A világ, amelyet ismert elveszett, a csinos vackok, amelyeket összegyűjtött úgy szétpattantak, mint a szappanbuborékok amelyek színesek első látásra, de rövidke életüket nyálkás bevonatként végzik a piszkos utcaköveken... nem hiányoznak neki, ezek csak üres díszletek voltak, az élet az út és nem az útmenti kövek amelyeket elhagyunk, ezek csak cipelni való teher, elnehezítik az embert, belekényszerítik egy szerepbe, ami idővel ketreccé szilárdul körülötte. A feketeség mint bársony simogatja a katona lázas-forró homlokát, lecsendesíti a túlfeszített idegek pendülését az érzelmek tengerviharában, ahogy gázol a szörnyek tengerében, a valaha volt barátok tengerében, az árulás tengerében és a kötelesség tengerében...

Fekete a levegő, fekete az eső, s fekete a hangulat mi dukál hozzá; a színek hiánya, s mindük jelenléte teszi elviselhetővé, teszi vállalhatóvá, hogy mindent elfogadjon, mint egy keserű pirulát, amely nem gyógyít meg semmit, de mégis be kell venni. Előre megy, hiszen minden irány előre van ebben a feketeségben, a lélek sötétségében; előre megy, hiszen csak arra érdemes menni, tennie kell amit tennie kell és igazat mondani, még ha az végzetes is; a jóság nem a szavakban él, hanem a tettekben és a szívben... a világ leszűkül, a társak hiánya kicsivé teszi, üressé, szomorúvá, szeparálttá.

Visszanéz, de a valaha volt barátok árnyékai már a sötétbe vesztek el, az árulást választották, a tagadást választották, az érdekeiket választották a barátság kötelékei fölött; mert nem hallották a józan válaszokat csak a látványos lejáratást; elhitték az éhes préták kiáltását és a simanyelvű kígyók szirénhangját; elnyelte őket a sötétség, ami megadja nekik amit akarnak és amit megérdemelnek... Eltűntek, de a kötelékek még mindig megpendülnek, a kapcsolat mindig utolsóként tűnik el, miután az elme szomorúan feladja a hitet - az első csalódás után, a második után, a harmadik után... a kötelékeket a szívből kell kitépni, és az utána meztelen marad, védtelen, vérző és fájó...

A szív meggyógyul.

Az út továbbvisz.

Mindig csak előre.

Ne nézz hátra soha.

"Nem adom fel, tudjátok
Láthatatlan, lapos sumákok
Istenem, de sokan vagytok, rosszak"


Alone, sad and separate

Black, bleak emptiness surrounds the lone soldier. The world as he knew it dissappeared, the pretty baubles that he collected are gone like so many soap-bubbles that are colorful and pretty at first sight, but ending their short lives as slimy covering on the dirty pavement... he misses them not, they were just so many empty decorations, life is the way not the wayward signs that one passes, they are just burden, they weigh one down, and force one to a role that in time solidifies as a cage around one. The blackness is like velvet, it soothes the fever-hot head of the soldier, calms the overstreched nerves that twang and plunk in the ocean-storm of emotions, as he wades across the sea of monsters, the sea of once-friends, the sea of betrayal and the sea of duty.

Black air, black rain and black mood to behove; the absence of all colours and the presence of all makes it all to bear, all to shoulder, all to accept, as a bitter medicine that cures nothing, but still must be swallowed. Walks forward, for all directions are forward in the directionless darkness of the mind, walks forward, for it is the only bearing worth following, one must do what one must do, speak the truth, even if it leads to your death, goodness lives not in words but in actions and the heart... the world narrows down, the absence of companions makes it empty, makes it sad, makes it separate and small.

He looks back, but the once friends' shadows already dissappeared, they choose to betray, they choose to deny, they choose interest over ties of friendship, for they wanted no calm answer, they believed only loud slander, they succumbed to the scream of hungry pretas and the siren-song of slick-voiced liars, they are swallowed by the darkness that gives them what they want, what they deserve. Gone they are, but the ties still twang, connections always go last, after the mind sadly gave up believing - after the first disappointment, after the second and the third... the ties must be uprooted from the heart, and leave it bleeding, leave it bare, leave it open and pained...

The heart will mend.

The road goes on.

Always forward.

Don't look back.


Quicksilver

.