North Wind [Észak szele]

Day 404, 13:55 • Published in Norway Hungary • by Quicksilver

The icy wind blasted like a force from nether hell, the snow blinded the eyes and made steps slower and slower as the great warriors tried to move into position, to get the best sight of the enemy. They were from afar, from the land of history and legend, from a place where such weather is unheard of, much less usual. Freezing joints complained and the cold steel of the weapons froze to naked skin - breathing was hard even through the shawls and fighting even harder. But they are not great warriors for nothing. They are used to hardship, they overcome difficulties, they fight because it is their profession, their love and their joy.

They fight for ideals too, for a country, for an alliance or against one, for freedom or for resources - but first and foremost they fight because they can and because they are good at it. Others too lifted the banner, but their march was overshadowed by tha tanks' earth-shaking rumbling. There were glitches too, into the smooth running of the war-machine errors crept and since we, humankind write history we know that the losing side has to have an explanation - one which do not involve their doing. It does not matter, the winter cares not about explanations and reasoning - Noorish and Russian winter with Iranian tornadoes won over the Romanian might, whatever was written over the two sides of the battle - and it was not a small victory, but one that even the loser can be proud of.

For some losses are wins in their own way. I do believe that Romania won more there than a lost battle. I do not profess to say, how or what, but my sixth sense whispers me so. Maybe it is the wind blowing from the North. Welcome Northern Flame, what say you? Warriors, says the wind, chieftains whispers the wind, heroes, tells the wind... I listen to the wind. I write what it conveys to me. I watch the North. With wind and all. Winter is here.


A jeges északi szél süvöltött, mint egy elemi erő a pokolból, a hó elvakította a szemeket és megbéklyózta a lábakat, lelassítva a harcosokat, ahogy helyezkedni próbáltak az ellenséggel szemben. Messziről jöttek, a mesék, a történelem és legendák hazájából, olyan helyről, ahol az ilyen időjárásról soha nem is hallottak. Fagyott ízületek panaszkodtak, és a fegyverek hideg acélja fagyott hozzá a meztelen bőrhöz – a lélegzet még a sálakon keresztül is nehezen ment, s a harc még nehezebbé vált tőle. De nem véletlenül nagy harcosok. Hozzászoktak már a nehézségekhez, túljutottak ezernyi veszélyen, harcolnak, mert a harc az életük, a szerelmük és az élvezetük.

Ideálokért is harcolnak, országokért, szövetségekért és mások ellen, szabadságért vagy nyersanyagokért – de elsősorban és a legfontosabbként azért harcolnak, mert képesek rá, mert jók benne; a legjobbak. Mások is masíroztak a harcmezőn, zászlókat emelve, de tetteiket elfedte a tankok dübörgő moraja. Történtek hibák is, a háború simán működő gépezetébe belefurakodó hibák, és amióta az ember történelmet ír a földön, azóta tudjuk, hogy annak, aki veszít, muszáj okot találnia rá – lehetőleg olyant, ami nem őt teszi felelőssé. De nem számít, a tél, az északi tél nem törődik a magyarázatokkal és az indokokkal – a norvég és orosz tél az iráni tornádókkal győzött Románia legjobbjai ellen; bármit is írtak a csata résztvevői fölé előzetesen – és nem kis győzelem volt, hanem olyan, amire még a vesztes is büszke lehet.

Mert bizony néha egy vereség a maga módján győzelem. Hiszek benne, hogy Románia többet nyert ott a csatamezőn, mint amit elvesztett a csatában. Nem tudom megmondani, hogy mit és hogyan – de a hatodik érzékem ezt súgja nekem. Lehet, hogy az északi szél az? Üdvözöllek Észak Lángja, mi hírt hozol nekem? Harcosok, súgja a szél, főnökök, mondja a szél, hősök, suttogja a szél… és én hallgatok a szélre. Leírom, amit mesél nekem. Északra nézek, ahonnan a tél jön.