Mai napi Elit (73)

Day 1,307, 17:07 • Published in Poland Hungary • by attila202

Az utóbbi napokban a sajtóban az egyik központ téma szerény személyem egysége, a Hun Elit Unit volt. Hogy úgy mondjam, kaptunk hideget-meleget egyaránt. Mindenek vagyunk már lassan, csak akasztott emberek nem. (Bár a kommentelők és cikkírók egy része annak látna minket a legszívesebben.)

Én nem kívánok ennek a szájkaraténak a részese lenni, de elmondanám, én hogyan élem meg a jelenlegi helyzetet. Kifejezetten szeretném hangsúlyozni, hogy az alant leírtak kizárólag az én gondolataimat, érzéseimet tükrözik.

2008. augusztus 30-án regisztráltam a játékba. A dátum jelentőséggel nem bír, csak egy szempontból: kurva régen volt. Lassan három éve. És ez sok mindenre magyarázatot ad, miért gondolkodom úgy, ahogy. Fogalmazhatunk úgy, hogy megöregedtem. Játék szempontjából vénnek számítok. Annak minden előnyével és hátrányával, pont úgy, mint a valóságban. Rengeteg tapasztalat halmozódott fel bennem és rengeteg élmény - jó és rossz egyaránt. Viszont bele is fásultam kicsit. Három éven keresztül nem lehet folyamatosan lángolni. Legalábbis számomra nem.

Átéltem a játék "hőskorát". Ami nem érdem, csupán a véletlen műve, ám attól még tény, hogy pár száz hasonlóan rozzant vén csonttal együtt olyan idők részesei lehettünk, amelyek meghatározók voltak sok szempontból. Nem csak a mi eÉletünk szempontjából, hanem az ország sorsának alakulása szempontjából. Nem voltunk se jobbak, se okosabbak, se ügyesebbek mint az utánunk regisztrálók, csak épp akkor mi voltunk itt és nem ők. De történelmet csináltunk, mert a véletlen így hozta, hogy mi legyünk a pionírok. Akik nem tudtak korábbi nemzedékek felhalmozott tapasztalatára építeni, akiknek nem voltak stabil nemzetközi kapcsolatai, hogy lehessen kihez fordulni a bajban, akiknek lényegében ki kellett találni egy országot, létre kellett hozni egy működőképes közösséget.

Még egyszer hangsúlyoznám, ezt bárki megtette volna aki akkor játszik. Ez nem valamiféle érdem, de a játékhoz való viszonyunkat komolyan meghatározza. Azóta sok mindenen mentünk, mentem keresztül. Ikonikus elnökök, hatalmas győzelmek (Karnatakánál még az adminokat is legyőztük 🙂 ), gyomorszorító izgalmak, fájdalmas bukások, unalmas és felemelő pillanatok, mindent kaptunk amit egy játék adhatott. Születtek barátságok melyek azóta a feledés homályába merültek, és olyanok is, amelyek a mai napig tartanak. Az együtt töltött órák, napok, hetek, hónapok, évek nem múlnak el nyomtalanul. Még egy játékban sem.

De nem csak ebből a szempontból érezhető az idő múlása. Jöttek ifjú titánok, frissek, lendületesek, lelkesek. Átvették a helyünket és folytatták amit elkezdtünk. Azonban a játék felépítése folytán nem lehetett minket nélkülözni. Egyszerűen túl erősek lettünk az eltelt idő alatt ahhoz, hogy obsitot kaphassunk. Hát használtak minket. Arra amire jók voltunk: ütni. Aztán a pénzért megvehető extra fejlődési lehetőség, majd a korlátlanul vásárolható wp-k intézménye, valamint a folyamatosan erősödő polgári sebzések okán egyre inkább nélkülözhetővé váltunk.

Az a fajta tisztelet és megbecsülés, ami korábban a teljesítményünk okán irányunkban megnyilvánult egyre inkább valamiféle lenéző sajnálkozássá alakult. Azután pedig ellenszenvvé. Nem állítom, hogy mindig mindent jól csináltunk. Követtünk el hibákat amikre ma nem vagyunk büszkék. De éveken keresztül ültünk nem ritkán napi 18-20 órát a gép mellett, lestük a parancsot és tettük a dolgunkat. Megmondom őszintén, büszke voltam rá piszkosul, hogy ennek a részese lehetek. Tudom, hülyeség, hiszen ez csak egy játék, de én képtelen vagyok más lenni itt, mint a való életben. A hit és a kitartás, az önzetlenség és a bajtársiasság számomra nem csak a valóságban, de itt a játékban is fontos értékek. És ezeket megkaptam az Elit tagjaként. Harcoltunk vállt-vállnak vetve. Magunkért, az eHazáért, a bajtársainkért, a szövetségeseinkért.

Sokat adtunk. Rengeteget. De sokat is kaptunk. És nem csak erkölcsileg. Meg kell mondjam, nem volt rossz üzlet az Elit tagjának lenni. Nem gondoltam akkor sem - és ma sem gondolom úgy, hogy ezen bármi szégyellnivaló lenne. No nem arról van szó, hogy cégbirodalmat lehetett csinálni a bevételeinkből (Nekem a cégbirtoklás csak valamikor a v1 végefelé adatott meg először, akkor is pár baráttal közösen gründoltunk össze annyit, hogy indíthassunk egyet) de arra elég volt, hogy nagyobb csaták esetén legyen mit elütnünk. (jópárezer aranyat tankoltam el mindenféle ütközetekben) Volt valamiféle egyensúly aközött amit adni tudtunk és amit kaptunk. Anyagiakban, megbecsülésben.

Számomra ez az egyensúly borult fel az utóbbi időben. Még nem is olyan régen rendszeres látogatója voltam azoknak a szobáknak ahol éppen aktuálisan az ütéseket koordinálják. De aztán eluntam. Ez részben az én hibám. Már sokkal kevésbé vagyok lelkes és rugalmas mint korábban. És nem szégyellem bevallani azt sem, hogy nehezen éltem meg azt, hogy a szabálymódosításoknak köszönhetően a sok év kűzdelme lényegében értelmét vesztette. Ma már pénzért bárki lehet erős. Odáig még nem jutottam szerencsére, hogy a régi sikerek pislákoló fényénél esténként az emlékeimbe merülve sirassam elveszett dicsőségemet 🙂

De a feleslegesség érzése - főleg azután, hogy nem is olyan régen még "valaki" voltam bizony demotiválttá tett. Egyszerűen nem hoz lázba az, hogy folyton fent lógjak az aktuális szobában, és azt figyeljem, mikor kell ide vagy oda egyet vagy kettőt ütni vagy mégsem vagy mégis vagy üssétek bazmeg vagy ááááááááááállj! A három év alatt összeszedtem annyit, hogy a saját ellátásomról gondoskodni tudjak, és még a rászorulók alkalmi megsegítésére is futja. Nem függök semmitől és senkitől. A magam ura lettem.

És bizony el is kényelmesedtem. Pocakot eresztettem, megrozsdáltam. És rigolyás is lettem. Meg öntörvényű. Nekem már nem parancsol senki. Van egy elég szigorú szabályrendszerem ami szerint a dolgaimat csinálom, igyekszem hasznos és segítő tagja lenni a századomnak, törődöm a barátaimmal, sosem ütök a hazám ellen, és néha ismeretlen és pocsék zenékkel rombolom az eKözízlést 🙂

Szép lassan kitoltak a tányér szélére. Nem örülök neki de tudomásul veszem. Tudom, hogy nem rosszindulatból tették, egyszerű racionalitás. Nem is haragszom én ezért senkire. (najó, az adminokra azért igen 🙂 ) De ha már így alakult, akkor próbáltam megtalálni a játékban azt, amitől a számomra továbbra is játszható marad. Igyekeztem megtalálni azt a közeget, ahol "otthon" érezhetem magam. Két ilyen helyet is sikerült találnom, amiért rettentő hálás vagyok az Exterminatus és az Elit közösségének. Számomra a játékot már csak ezek a közegek jelentették. Az emberek. Ez számít. A többi, nos, talán cinikusan hangzik (talán cinikus is) nem igazán érdekel.

Felőlem vadászhat rám a miniszter, megpróbálhat felgyújtani a honi sajtó ügyeletes trollja, ez engem mind egy cseppet sem érdekel, én nem fogok sem az ő, sem bárki más szája íze szerint játszani.

És csak annyit kérek a sok kritikustól: hagyjanak békén. Nem vagyok az ellenségük. Nem bántom őket, nem keresztezem az útjukat, nem sértem az érdekeiket. Elülök csendben a sarokban, néha bh-zom mert az eRep k*rvája - aka. Lana - nekem is pénzbe kerül, és jól érzem magam a barátaim között. Hogyha valaki akar tőlem valamit, akkor jöjjön el hozzám, kap egy pohár bort vagy egy jó kávét, aztán elmondja mit szeretne. És én Isten bizony meg fogom hallgatni. De ha kígyót-békát kiabál a sajtóban, elmondva minden rossznak, akkor se most, se a jövőben ne számítson tőlem semmire. Amilyen az adjon Isten...

Na, asszem kiömlengtem magam, úgyhogy mint jó suszter, mégiscsak maradnék a kaptafánál 🙂 Kaptok egy kis muzsikát, a jobbikból, én meg megyek, és töltök magamnak egy pohár bort a jobbikból...

Kér valaki?

Love and Money: Winter