Levél Vacsárcsiból a frontra

Day 996, 11:11 • Published in Hungary Hungary • by gyika


Kedves bakák, bányászok, küsajszonok, segyebek!


Bizton ismerik a fijjamot, Gyikát. Tuggyák, aztot a teszetosza nyakigláb legént, akinek a szeme ződebb, mint a lucerna, s jobban fénylik, mint János bá pajtája fénylett vót, mikó a szivarjával bégyújtotta. No, ő, Gyika, rendes legén, tiszteli a szüleit ahogy aztot köll. Sméges, most már jó ideje nem hallatott magáról. Így hát erőt vettem magamon, s felkértem a kántor urat, írjon má vaegy sort magiknak, hallám nem-e hallottak róla valami jó hírt, vagy akármilyent es.

Tévedés ne essék, nem azétt íratom a kántor úrval, met nem ösmerem a betüköt, ismerem én az esszeset, még a rományok kalapos bötüit es. Csak hát az én kezem a kasza nyelit szokta, a lapátot, a csákánt, saz olyan küs pinabüzgentyűk, mint a pix bezon nemes áll meg benne. Aztot es megpróbáltam, hogy gépvel írjak, de a bütü ujjaimval azistennek se sikeredett háromnál kevessebb gombra reabutonálni.

No, de szójjunk csak a fijjamról, met az most elébbvaló dolog. Münk ehejt jó messze lakunk mindentő, a mi szomszédunk Nyuszi koma es, sméges, a világ hírei csak-csak evánszorognak ide es szép csöndbe. Hallottuk jó hírüköt a podóliai fekete fődekről, sosztán a törvének bukását, sa a világ Rendjének megbicsaklását es megéreztük. Hallottuk a dühöt, az elkeseredést, s úgy beleszomorodtunk, hogy nagyon. S mindeközbe fétettem a fiamot, de rettenetesen, sféttem most es még mindég.
Fétem, hogy nehogy magfutamítsa a harag, s úgy elbújdossék, hogy többé még a szekuritáté se tuggyon jelenteni róla.
Fétem, hogy a sok polák küsded kerülgetésébe meg ne gondojja, s ő es ékezzen jobbágyokot szerelni magának.

Fétem én minden rosszaságtól, de csak úgy kicsikét. Met hát az én ződ szemű fijjamról beszélgetünk eppeg, egy székely legénről, kit én neveltem sén es okítottam (no meg a taníttónak a strigulázója). S ezétt biztoson tudom, hogy mint minden rendes, becsületes ember, ő nem fog csalni, hazudozni, töppödni másokot, nem fut el a nehézségtű, de inkább megfeszül, s tarccsa magát nyakason.

Nem fog csalni, met megtaníttám: úgylehet az egyenes derékval nehezebb a járás, a cipekedés, s úgy a haladat általába, de méges, ha az ember így teszen, bárhová es lesz érkezetje, tiszta szívvel fogja megörvendeni aztot, amije van.

Nem töppöd másokra. Olyan nehéz feszt észben tartani, hogy minden ember az: Ember, s ha ez így, akkor úgy es kő viselkedni velik. Az esszessel. A románval es, meg a magyarval es, amikó eccerűbb mint a szeg, s ánkóbb mindennél es. Az Úr eccer régen szóba állott vót Mózesval, sreabízta a titkot: Ő mindegyikünköt szeret. Aztot es ébeszélte, hogy örülne, ha münk es így cselekednénk: szeressük a másikot, de tuggya rólunk, hogy trehán s gyönge idegűre sikeredett a zembereket esszerakni, ezétt annyival es beéri, hogy ha türelemvel, s megértésvel vagyunk a másik iránt. Mindenki iránt.


(Szemet szemétt? Mindnek csak kettő van, gyorsan elfogynának..)

Ejj, de miket es fecsegek itt esszevissza magiknak, mikó csak annyit akartam mindenkivel tudatni: ki lássa a fajjamot szójjon neki, hogy azt izenem: miket régen mondtam, azkot el ne felejccse: legyen böcsületes, mint egy szent, bitang nyakas kitartó, mint a megfenekedett bika, káinkodni meg ne halljam, s ha nem ír, de izibe, a derekát töröm, értette-e.
A többit majd neki mondom el, csak kerüjjön elibem.

No, ennyi vót a mondandom, köszönöm a segítséget, sha Vacsárcsiba vetné a sors magikat, csak gyüjjenek bé hezzánk bátorságval, akad majd egy kupica akármi, de azétt inkább szilvapálinka, mivel megvendégejjem magikot.

Egy eccerű székely, Vacsárcsiból