Join the new world

Figyelem! Ha valakinek netán nem esett volna le a címből, ez egy a karácsony szellemében írott történet lesz! 😃 Ezzel kívánok békés, boldog ünnepeket mindenkinek!

Karácsony a fronton

Furcsa egy háború ez. Már nem is tudom, hol kezdődött, azt pedig elképzelni sem vagyok képes, hogy mikor lesz vége. Néha azon tűnődtem, hogy emberek vagyunk-e még, vagy már csak ösztönlények, esetleg harcoló zombik, netán erőszakra programozott droidok. Egy nap volt hátra karácsonyig, és több, mint három hete már, hogy civilt láttam utoljára. Nő helyett a géppisztolyommal bújtam ágyba, a kedvenc időtöltésem pedig a fegyveranyag volt, így hívtuk a csúzlitisztítást. Megnyugtatott, na. A belém rögzült mozdulatsor kicsit olyan volt, mint birkákat számolni elalváshoz.
Máramaros hegyei közt hadakoztunk váltakozó szerencsével, hol mi foglaltunk el egy kisebb erdőt, hol a románok zavartak minket vissza a következő völgybe. Néhány napig heves ütközetek dúltak, vörösre színezve a lábszárközépig érő havat, utána meg napokig csend uralkodott a tájon.
Ezen a december 24-én épp egy ilyen nyugalmas napunk volt az előző heti vad öldöklést követően, mely a szokásos eredménytelenséggel zárult. Ezt persze mindkét fél óriási sikerként tálalta a hátországban, és a lakosság jóízűen be is kajálta.
A hírszerzés nem jelentett ellenséges készülődést és a mi vezérkarunk sem tervezett újabb meddő próbálkozást a tartomány megszerzésére. Pechemre Levi Kay, a századparancsnokom a GÁTnál engem szúrt ki felderítést végezni, azaz nem csak engem, de a többiek balszerencséje nem derített jobb kedvre. A tetejébe egy újoncot raktak oda mellém, na nem mintha valami bajom lett volna velük, csak utáltam a jelentésbe a halálhírükről írni. Smachot azért nem kellett félteni, mert a Csontbrigád kötelékében már szagolt puskaport, és különben is valakinek elöl kell mennie, így még mindig jobb, mintha valamelyik tiszt mellé osztanak be, aztán taposhattam volna én az utat, az egyéb kellemetlenségekről már nem is szólva.
Egy pozitívuma akadt a dolognak, mégpedig a lehetőség, hogy valami ínycsiklandóval dobjuk fel a tábori kosztot. Vadban gazdag volt a vidék, és hamar megtanultuk, miként állítsunk csapdát. A szokványos vadászat természetesen szóba sem jöhetett, hisz a lövésre a román hegyivadászok „baráti” látogatása lett volna várható.
A két sereg közti senki földjén, egy nyolcas alakú utat terveztünk megtenni, amit én a magam részéről kicsit pesszimistán szerettem a végtelen jelének gondolni, ezzel is ráhangolódva egy várhatóan hosszú és kemény napra. Nem sokkal indulás után elhelyeztük a drótcsapdákat, amit a nap végén akartunk majd ellenőrizni. Amennyiben ránk mosolyog a szerencse nyulat viszünk haza, ha ordító mázlink van, őzet vacsorázhatunk.

[img]http://www.dtc.army.mil/capabilities/images/equip1.JPG[/img]

Menet közben általában nagyokat hallgattunk, a vidék lekötötte figyelmünket. Smachnak elég volt a gondja azzal, hogy utat vágjon a friss hóba, én meg árulkodó jelek után kutattam, próbálva kiszúrni ellenség hagyta nyomokat. Néha váltottunk csak pár szót, jobbára helyzetünket, vagy a szőröstalpúakat szidva.
- Hogy a rák egye meg ezeket a romulánokat! – morogtam, miután elvágódtam egy hótakarta, kiálló gyökérben, amiről elfelejtett szólni az élen járó bajtársam. – Most tolhatnám befelé otthon a szaloncukrot kétpofára, ha ezek meg bírnának ülni a bolhacsípte seggükön, és nem vernék a tamtamot.
- Rühellem a fajtájukat én is. Kitépném a szívüket, ha lenne nekik.
- Remélem, mire vége lesz ennek a háborúnak, egy sem marad belőlük!
- Rajtam nem fog múlni.
Efféleképp morfondíroztunk néhány alkalommal, miközben hideg lassacskán átszivárgott a surranónkon, a három zoknin, és az újságpapíron, amit szigetelésként tettünk a rétegek közé. A kezünk is kezdett elgémberedni a nap végére, így egyre nagyobb átéléssel szidalmaztuk bajunk forrását. A korai sötétedés miatt aztán megszaporáztuk a lépteinket, no és azt is izgatottan vártuk, hogy találunk-e a csapdában valami karácsonyi ajándékot természetanyánktól.
Épp mikor kiléptünk volna az apró tisztásra, egy kiáltást hallottunk. Óvatosan hajtottuk félre az utolsó fenyő ágát, hogy kilessük, mi történt. Egy ember feküdt a hóban és éppen egy jókora pofáraesés után próbált szabadulni a lábát fogva tartó dróttól. A fegyvere úgy két lépésnyire előtte hevert. Mielőtt összeszedhette volna magát rárontottunk.
- Egy prémenjárót fogtunk, baszki. – horkantotta elégedetlenül a társam.
- Szerinted sem ehető, mi? – érdeklődtem lemondóan.
- Á, túl sokáig kéne kopasztani.
- Igaz. Akkor vágd el a torkát, aztán menjünk!
- Mi? Én?
- Ja, az előbb még a szívüket is kitépted volna.
A románunk közbe megérezhette, hogy a sorsáról beszélünk, mert kétségbeesett arccal kezdett el karattyolni valamit a nyelvén. Ekkor a rohamosan sötétedő eget egy hullócsillag szelte át.



- Tudod mit? Engedd el! – szólaltam meg kisvártatva.
- He? - lepődött meg Smach.
- Karácsony szent este van. Hagyd futni!
- Nem fogod bánni, ha újra találkoztok, és lepuffant?
- Ha lepuffant? Akkor már nem.
- És ha engem?
- Azt meg főleg. De még mindig elmetszheted a gigáját.
- Igazad van. Ő is csak egy ember. Nézd, még könnyezni is tud. Ő is csak a hazájáért küzd, és talán ő is szívesebben ülne otthon a családjával a karácsonyfa előtt.
- És tolná befelé a szaloncukrot.
- Talán még szíve is van.
- Talán…
Végül tényleg elengedtük, és a másnapi őrjárat egy elejtett szarvast talált azon a helyen. Szaloncukor volt az agancsára kötve.

by Rodric
2010-12-23