Hullámvasút [Roller-coaster]

Day 427, 10:45 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

Hullámvasút

A kapcsolat magyarok és románok között mindig is a lent és fent történelmét írta – pontosan úgy, ahogyan a hullámvasút kocsija rohan fel egyre lassulva a csúcspontra – és ahonnan mindig lezúg a mélybe, a völgybe – a halál árnyékának völgyébe, ahogyan a Biblia találóan elnevezi. Mi most itt vagyunk, a vonatunk leszáguldott velünk, mert nem volt elég idő a csúcson, hogy stabilizálhassuk ott.

Nem is tudok olyan pontra rámutatni, ahol elkezdődhetett, vagy olyan emberre, aki konkrétan elkezdte – a béke lehetősége lassan jött abban a végtelen háborúban, ami egyszerűen elfelejtette befejezni magát. Sokan kovácsolták ezt a békét, sokan akadályozták, sokan kiabáltak vagy vicceltek rajta, de a kapcsolat lassan nőtt, erősödött, arról a szomorú pontról, amit Magyarország nagyrészének az elfoglalása jelentett, egy olyan helyzetig, amelyben talán, esetleg, ha minden jól ment volna, egy tartós béke is kialakulhatott volna. Üvölteni akartam ott, akkor, mert csak én láttam milyen közel volt ez a pont. _Olyan_ közel volt, majdnem érintésnyi távolságban. Csak egy órácska kellett volna, és a döntés megszilárdulhatott volna. De nem kaptuk meg azt az órát, azonnal a kérdések és támadások kereszttüzébe került, letesztelődött…. És mind látjuk az eredményét.

Ami ezután jött, az egy félrevezetés volt, ami miatt szintén nem érzem magam kellemesen. Nem egy olyan eszköz amit normálesetben használnék, de ott volt kéznél, egyértelmű volt, és érte nyúltunk. A következmények teljes tudatában tettem ezt, az országért, amelynek abban a helyzetben minden eszközre szüksége volt, és mert úgy éreztem, hogy akkor és ott a legjobb megoldás volt. Szintén majdnem működött, és ezesetben legalább nem a saját ostobaságunk vitte csődbe, hanem külső, elkerülhetetlen körülmények. Így történt, hogy egy csatába vittük az országot, elégtelen felkészültséggel, eszközökkel és katonai erővel, mert bíztunk a szövetségeseink ígéretében, aki jöttek is… noha még többet reméltünk. Tudom, még mindig jöhetnek. Melegen remélem, hogy jönni fognak, és nem csak egy tehetetlen gyalog vagyunk ezen a hatalmas sakktáblán.

De addig is, harcolnunk kell. Úgy döntöttünk, hogy harcolunk, tehát harcolnunk kell – tökmindegy, hogy mik az esélyeink. De kérek mindenkit… ne egymással harcoljunk ezen az órán. Mindegy, hogy ki mit gondol erről a szituációról, BENNE VAGYUNK. Semennyi vádaskodás nem fogja visszafordítani az idő kerekét. Most ezzel a szituációval kell megbirkóznunk. Ha ezt megtettük, akkor lehet majd felelősségre vonni bárkit is. Én állok elébe akkor. De addig nem.

„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.”


Roller-coaster

The relationship between Hungarians and Romanians were always a history of ups and downs – exactly like a roller-coaster, as it goes up, and up and up till the summit – but always tears down to the valley… to the valley of the shadows of death, as the Bible aptly puts it. We are at such a place now, our train has just come down, because there wasn’t enough time at the top to stabilize it there.

I cannot even point to a time and a person where it started or who did start it – peace came slowly in that neverending war that simply forgot to finish itself. Many forged it, many hindered it, many shouted and many made jokes, but the relationship slowly grew, from its low point of occupation of most of Hungary, into a situation that might, if everything went well, could have brought a lasting peace. I almost screamed, for I alone saw how close it was. It was _that_ close, I could almost touch it. It would have needed a scant hour or so in which the decision could have been strengthened. But it did not get that hour, it was put to a test straight away… you all see the result.

After that it was a dupery that I still feel bad about. It is not a tool I would normally choose, but it was close at hand, it was so obvious to use, that we took it. I took it with full knowledge of the consequences, I did it for my country for it needed each and every resource, and because I felt that at the time it was the best solution. It might also have worked, but at least here unavoidable circumstances thwarted us, and not our own, sadly existing stupidity. So we got us into an open battle with inadequate resources, military strength, and promise of allies, who came… but we had hoped for more. They can still come, I know. I fervently hope that they will come and we do not become helpless pawns on a giant chess-board.

Till then we must fight. We chose to fight and now we must – whatever the chances. But please, not with each other. No matter what we think of this situation, WE ARE IN IT. No amount of accusations can turn back the wheel of time. What we have to do now is to cope with this situation. When we did that we can apportion blame. I will face it then. But not until that time.

"For though I walk through the valley of the shadow of death; I fear no evil, for Thou art with me"

[different quotations in different languages...]