Join the new world

Gyertyaláng

Sötét felleg záródik körém. A levegő nehézzé válik, alig tudom belélegezni, az íze fémes, kesernyés, éles a nyelvemen. A fény egyre csökken, már csak alig látom még azokat is, akik közel állnak hozzám, alakjuk reszket, feloldódik a sötétben. Meresztem a szemem, próbálom fenntartani a kontaktust, nem tudok mozdulni, elborít a sötét, idegen köd, és csak egy aprócska, törékeny fényudvar marad meg a feketeségben, egy picinyke gyertya előttem. Legugolok és óvatosan felemelem kicsiny tartójánál fogva, csak egy csonk, alig él már, majdnem az élete végén jár… megreszket a lángja, mint egy megijesztett kis állat, és én óvón körétartom tenyerem, a kezeim védő gyűrűjébe veszem, s ő hálásan adja picinyke fényét nekem a növekvő sötétben.

És most mit tegyek veled, kérdem, de már nem válaszol, már nem tud nekem választ adni. Haldokolva, a forró, olvadt viasz tócsájába fúlva a kanóc alig látható már. Már nem tud hozzám szólni és már nincs ereje fényt adni sem. Nem is lélegzek, nehogy a levegő halk járása legyen végzete. Szótlanul nézem, s ő hálás a csendért – megadom neki a tisztességet, mi megilleti…. De amikor kialszik, egyedül maradok a sötétben. Egyedül, szomorúan és elválasztódva. Egyedül és idegenül. Kívülálló, néző, megfigyelő – mindez vagyok és még valami meghatározhatatlan, amit talán az élet szikrájának hívhatok. Együtt dobban a szívük a gyertya haldokló lángjával. Meghal ő is vajon?

---

---

---

---

Candlelight

Dark clouds close in on me. The air becomes heavy, hard to breathe, its taste is metallic, bitter, sharp on the tongue. The light is lessening, it is difficult to see even those close to me, their shapes disappear, waver in the smoglike air, as I strain my eyes to see, to keep the contact, for I cannot move, I am shrouded in the dark, cold alien fog, while only one thing remains clear, that slight, small, fragile candlelight in front of me. I crouch and carefully lift it by the small holder, it is but a stub, barely alive, nearly at the end of its life. It flickers like an animal frightened and I shield it from the slight movement of the wind, I cup it into my hands and it gives me a thankful brightness in the ever darkened fog that surrounds me.

What am I to do with you, I ask it, but it cannot answer. Dying, nearly drowned in the hot, molten wax, the wick is barely visible now. It cannot give me an answer and it cannot give its light either now. I try not to sniff, for even my slight breath would mean it’s end. I stare at it without words and it is grateful for the silence - I give it the honour it deserves… but when it is gone, I will remain in the dark. Alone, sad and separate. Alone and alien. Outsider, watcher, observer. I am all of those and some more; some indefinable more that might be called the spark of life. It is throbbing together with the small candlelight. Will they die together?