Fény / Light

Day 592, 10:15 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

A fény

Virrad. A sötét égbolt színe lassan hígul, a fekete szürkévé oldódik, sötétkékké, a látóhatáron aranyos-narancsos derengéssé. A csillagok eltűnnek, felhőpászmák kúsznak elő s el, enyhe szellő borzolja karom kis szőrszálait. A fény lassan világosodik, a látóhatár színei erősödnek, a felhőpászmák tükrözik, törik, játszanak vele, színpompájuk lassan giccset idéz fel bennem. Mögöttem méltóságteljes hegyek állnak, sziklataréjuk, s egynémely fák csúcsa már látja a Napot, kiváltságosok ők, hisz mindennap hamarabb köszönthetik. A szellő eláll, a napfelkelte előtti pár másodperc alatt csend, mozdulatlanság költözik a világba; velem együtt a természet is lélegzetvisszafojtva várja, hogy felbukkanjon a Nap.

Megjelenik az ív felső széle, és a várva várt arany ragyogás elönti a világomat... percről percre erősödik, fénye mellett melege is megjelenik, a hajnali borzongást jóleső langymeleg váltja fel. Már kiemelkedett a látóhatár mögül, fénye diadalmas, elöntött már mindent, árnyékokat hozott létre, ellentétpárjait, akik hiába szegülnek ellenébe, ha egyszer nélküle nem létezhetnek... arcomat fürdetem a fényben, szemem lecsukva, de így is látom, ha nem tudnám, hogy nem lehet, azt hinném, tovább erősödik...

és valóban, már szorosan zárt szemhéjam sem véd meg a fénytől, látom, miként nyitott szemmel láthatnám, nem is merem kinyitni, mi történik? A meleg is fokozódik, már éget szinte a fény, nem lehet ilyen meleg hajnalban, még a legforróbb nyáron sem, még délben sem... árnyék felé húzódok, vakon, hisz nézni nem merek, agyam napkitörésről suttog, már rettegek, és nem találok árnyékot, pedig volt, emlékszem, itt mellettem hatalmas fa állt, arrébb a ház, a folyó partoldala, de nincs meg egyik sem, a hőség már nem is hőség, hanem forróság, a szemem talán már becsukva is kiégett, fáj, sajog, izzik, megfőlök, és ez most nem buta nyári hasonlat, hanem a valóság, nem lehet más, mint napkitörés, akkor viszont meghalok úgyis itt, a szabadban, a fény felét se látom, amit a Nap könyörtelenül, sugárzás formájában ont, mondjuk a ház se védene meg, csak lassabb lenne, kínosabb, hosszabb... már ég a hajam, a ruhám, a bőröm is, fáj, fáj, fáj, éget, izik, fehér, fehér... aztán már nem is fáj, csak a kín emléke érződik még néhány másodpercig, amíg még élek.

Elárult a fény.


Light

Daybreak. The darkness of the sky slowly dissolves, the black is thinning into greys, blues, on the edge of the horizon it becomes an orangeish-golden shine. The stars dissappear, cloud-fingers tickle them and go away, the small hairs on my arm are shuddering with a slight breeze. The light slowly strenghtens, the colours on the horizon are getting stronger, the cloudlets break them, play with them, the colours of magic are like too much, kitschy... Behind me great mountains stand, their rocky ridges and some huge treetops already see the Sun, they have prerogatives, they can see it earlier every day. The wind stops now, in these few minutes before the day breaks quiet and stillness comes to the world; together with me nature also awaits the Sun's coming wth bated breaths.

The top of the curve is appearing now, the long-awaited golden warth floods my world... it gets stronger by the second, beside the light also the warmth comes, the morning shudder is gone now and comfortable warm takes its place... It has risen above the horizon, its light is now glorious, it makes shadows now, its opposites, whom cannot exist without it... I wash my face with the golden light, I feel it ever stronger now, if I did not know it it was impossible, I would have thought it gets even stronger...

and yes, my eyes are closed but still I can see the Sun, just like they were open, I dare not open them, what is happening now? The warmth is also hot now, it should not be so, it burns, not even the hottest summer afternoon should be this hot... I walk blindly towards a shade, blindly, because I dare not look, my mind whispers me sunstorms, solar flare, I am frightened now, I cannot find the shade, but it was here, it should be here, I remember the tree, the house, the shelter... but I can find neither, and the hot is now ovwen-hot, the light burns out my eyes, it hurts, it burns, it cooks and it is not a silly simile now, it is sure to be a flare and then I will surely die, I cannot even see the half of what the Sun emits, not even the house could save me now, it might just be a bit slower and more painful... my hair burns, my clothes catch the flame, my skin melts, it hurts, hurts, hurts, burns, white, glow, pain... and then it hurts no more, just the memory of the pain for those last few seconds that I left to live...

The light betrayed me.

Quicksilver

.