Főnixmadárból Döglött Veréb

Day 1,071, 04:51 • Published in Hungary Hungary • by Kita Skowronski
Aki egy kicsit régebb óta olvassa a Hello Republikot, tudhatja, hogy még sosem írtam katonai témájú cikket. Lehet, hogy ez alkalommal túl nagy fába vágom a fejszém, de hajt a kíváncsiság, hogy vajon egyedül vagyok-e a véleményemmel.

A lehető legkedvesebben kérek meg mindenkit, hogy a következő cca. egy oldalt úgy kezelje, hogy ez az én magánvéleményem; szubjektív, itt-ott eltúlzott, tudjátok, csak mint egy magánvélemény általában. Nem vagyok bejáratos ezen kívül szupertitkos katonai csatornákra és nem fogok színes diagramokkal villogni. Építő jellegű kritikára, kulturált vitára viszont nyitott vagyok és nem gondolom úgy, hogy az én szavam a szentírás. Előre is köszönöm.


ilyen volt

Phoenix - a mindig elporladó és újjászülető fenséges madár, a halhatatlanság és folytonosság jelképe. Gondolom valami hasonló volt a koncepció, mikor megszületett a szövetség neve, aztán telt-múlt az idő és ebből az istentelen nagy méltóságból egy penészedő, három hetes grillcsirke lett, amit nincs szívünk kidobni, hátha harapunk még belőle egyet.


ilyen lett

Ugyanezt teszik szerb barátaink is, az orosz kollégákat inkább ne kérdezzük, nekik hogy ízlett (ők életképtelen voltak amúgy is).

Szóval itt vagyunk ezzel a militarista gittegylettel és lassan rámegy az országunk.
Eddig két eredeti régió elvesztésénél tartunk, hogy a korábban megszerzett területek bebukását ne is említsük (annyi talán még bele is férne). 21 aktív MPP-vel - na ez a nem mindegy.

Értem én, a körülmények áldozatai lettünk. Tény, hogy nincs piros gomb, tény, hogy szivatás az új MPP-rendszer, tény, hogy a románoknak elég durva hátszelük van ebben a játékban.

Csak az a baj, hogy mi megelégszünk ezzel. Ezzel, meg az új világ tüzes csirkéjével, mely tagjai Magyarország, Szerbia és a selejt (szinte már látjuk, ahogy a macedónok és törökök integetnek a kanyarból, de ez egyelőre senkit nem hat meg). És amíg a Lúzer Militärek Baráti Körét (aka. Phoenix) próbáljuk elvinni a hátunkon, csak az nem rúg belénk egyet, aki nem akar.

Lehet azt mondani, hogy nem értek hozzá. Nem vagyok sem katonai, sem politikai stratéga, hogy pálcát törjek a szuperhatalmak összefogása (ha-ha) felett, de ahhoz nem kell Napoleonnak lenni, hogy lássam, lassan nem lesz mit megvédeni.

Úgy gondolom, épp ideje lenne kilépni az ájtatos lúzerek szerepéből és olyan szövetségeseket keresni magunknak, akik nem csak arra jók, hogy hátráltassanak minket.


Mert elszántság van. Még most is, mikor már tényleg a padlást söpörjük, és minden nap az utolsó forintokat ütjük el. Részvétel van. Szervezett étel- és fegyverosztások, értelmes és tehetséges tisztek, lelkes katonák. A szellemi tőke és az emberanyag adott, bizonyos szintig az anyagi lehetőségek is (bár tény, hogy közel sem állunk olyan jól, mint szőröstalpú szomszédaink).

Muszáj nekünk mindezt egy érdek- és értékelen szövetségre pazarolni?