eOdüsszeia

Day 1,338, 10:38 • Published in Hungary Hungary • by Rodric

Egy kis hangulatfestés a sereg roadshowjáról, amin mostanában részt veszünk.
Ismét szükség van rá, hogy jelezzem, ez is csak egy történet. Nem célja a a valóság bemutatása, így azt értelmetlen is számonkérni rajta.

eOdüsszeia

„Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott”

Egy Rába teherautó platója lett az új otthonom. Ott eszem, ott alszom, ott csattogtatom az ölemben rozoga írógépem billentyűit, amíg bokán nem rúgnak a többiek, hogy hagyjam már abba. Utána pedig ott tűnődöm. Kattog az agyam, hogy mit vethetnék legközelebb papírra.
Csatt-csatt-csatt katt-katt-katt. Monotonitás a monotonitás ellen.
A kemény deszka padon már két kis bemélyedést csiszolt a hátsóm. Már kényelmetlen, ha máshová ülök. De miért is tenném? Mindenkinek megvan a maga helye. Egynegyed négyzetméternyi személyes zóna, amihez ragaszkodunk. Otthon.



Az egyik oldalamon Big Mazi ül. Előszeretettel próbál belelesni az épp készülő irományba, de csak feltűnésmentesen, mert megígértem neki, hogy ahányszor rajtakapom, a következő részben ő lesz a balek a történetben. A másik oldalamon Xavinyo réved maga elé. Gazdasági-pénzügyi számításokat végez fejben. Kezdetben még vicces volt random számokat bemondogatni közben neki, de újabban már ezzel sem lehet kizökkenteni. Néha arra gondolok, vajon tudatában van-e, hogy tizenhét másik ember is ott van körülötte.

„s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,”

Utazunk. Már rég nem tudom, hogy jövünk-e vagy megyünk. Több határt léptünk át, mint ahányszor lélegzetet veszek. Költői túlzás? Meglehet. Az viszont biztos, hogy alig akad tartomány, ahol egymás után kétszer virrad ránk a nap.
Eltöröltük Romániát, lerontva a bevehetetlennek hitt erődöt, és visszaszerezve a becsületünket. Azóta tartunk hazafelé. Az Istenek szeszélye – no persze leginkább a háború istenéé – sodor minket erre-arra. Nincs út, amelyiken ne jártunk volna, nincs kátyú ami miatt ne gépeltem volna félre. A sofőr éjjel csukott szemmel vezet. A nyomvályu irányba tart minket, a döccenés meg felébreszti, ha letértünk.
Megyünk. Meg ne kérdezd, hogy melyik országban vagyunk épp!

„sok nép városait s eszejárását kitanulta,”

Amikor megállunk, mindig egy-egy új világba csöppenünk. Bejárjuk Babilont, és a sok idegen szóból néha-néha kiszűrődik az igazság egy darabkája. Megismerünk olyan dolgokat, melyekről egyébként fogalmunk sem lenne.
Szlovéniában ráébredtem, hogy népek közt nincs barátság, csak érdekközösség. Barát nem kér olyasmit, amiről tudja, hogy a másik nem akarja majd teljesíteni, és barát nem mond nemet egy kérésre...
Szlovákiában az is kiderült, hogy a szövetségeseink egymásnak már nem szövetségesei, hanem a riválisai. Enyhén szólva sem szeretik egymást.
Szerbiában megtudtam, hogy a békéért és nyugalomért lehet más ország földjével is fizetni, nem csak vérrel, vagy a sajáttal. Ötletes.
Angliában járva a nyelvet tanultam. Fuck yeah!



Egy bolgár lázadás idején a törököknél a csata hevében elsodródtam a századomtól, így másnap a félholdasok gépére kéretőztem fel, úgy repültem Argentínába. Már az első lövésem után erős anyázás jött a túloldalról, a GÁTos srácok a front másik felén néztek velem farkasszemet. Így aztán fogtam magam, vállvonogatva sorryztam a török bajtársaknak, akikkel pár órája még együtt harcoltam, és átballagtam a szemközti lövészárokba, hogy aztán őket vegyem a célkeresztembe.
Másik alkalommal Hawaiira ruccantunk ki, segíteni indó testvéreinknek elnyomva tartani az usákokat. A hadvezetés parancsára keményen belecsaptunk a lecsóba, hullott körülöttünk a férgese, aztán a pertamaxxosok nem győztek rádiózni, hogy ne aprítsuk őket, mert épp ők igyekeznek kivonulni a szigetekről. De volt később ilyen a spanyoloknál is. Hiába... ennyi idő és utazás után már mindnyájan kezdtük elveszíteni a fonalat.
A végtelenségig zötykölődtünk a kocsin, aztán leszálltunk és lőttünk. Ha minden klappolt, akkor az ellenségre. Aztán vissza a platóra, és gyerünk tovább...

“s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,”

Néha átutaztunk Magyarországon, az édes anyaföldön. A felháborodás vihara által keltett hullámok csaptak át a fejünk felett minden alkalommal. Az elégedetlenség óceánja elképzelhetetlenül mély volt, és elnyeléssel fenyegetett minket. Gonosz szavak árjában fuldokoltunk, s ha épp levegőhöz jutottam, csak annyira telt, hogy visszakiáltsam: “Ne fröcskölj! Csak a hazát szolgálom!” Aztán kidobtam a taccsot a tengeribetegségtől. Biztos a rossz utak miatt melyeken hánykolódott a teherautó.
‘Mindössze teszem a dolgom’ - gondoltam magamban a számat törölgetve. ‘Úgy, ahogy azt elvárják tőlem. Miért gyűlölnek?’
Persze tudom a választ. Mindkét oldalról néhány agitátor szítja az indulatokat. És erre csak azt mondhatom, hogy aki a igaz honfitársakból ellenséget csinál, legyen bár katonai parancsnok, képviselő vagy iparmágnás, az fulladjon meg a maga által korbácsolt habokban!

“menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.”

Az én lelkiismeretem tiszta. Nyújtom a kezem, aztán vagy beleköpnek, vagy belecsapnak. Holnap már nem leszek itt. De bármi történjék is, amikor újra erre vet a sors, akkor megint próbát teszek.
Dudaszó! Indulunk. Az istenek legyenek jók hozzánk! Vezessék a lépteink, és nyissák fel a szemünk!

by Rodric
2011-07-20