Endless Vistas / Végtelen látóhatár

Day 605, 13:53 • Published in Canada Hungary • by Quicksilver

Endless Vistas

The lone soldier stood in the cold wind of a new world... a long road it was to reach these rocky shores where he stood now, shivering in the wind, wistfully thinking about the hot winds of the far-away plains, the full ears of the grain-fields, the mirages in the shimmering air of the endless vistas that are home... what am I doing here, he silently asks himself, why am I taking away their beloved lands, the forests, the rock and that awful maple-thingy they pour over their pancake? Do we really need them? What if we become even richer, even stronger, even more dominant? What then?

Offence is the best defence, they knew it thousands of years ago, the enemy must be utterly destroyed, or he will come back with a vengeance, as we have done, as they will do, or others, sometime, some place - what goes around, comes around, the wheel of the samsara is turning, karma is paying back or collecting its due; people come and go, like nations and fortunes... ride the winds of change, or it throws you down, like a berserk horse.

An old song comes to his mind, brothers in arms, he hums it quietly, as victorious armies march forward and comrades put shoulder to shoulder, bright emblems shine in the soft light of the setting sun, swords, shields, flags, great birds flash on them, carried proudly by their bearers, revered by their legions, rivalling always with the others - friendly contests and banters go forth and back between them, as they go proudly into countless battles, fearing not of enemies, be them as many as they want, as strong as they can get, as proud as they themselves are...

The sound of dozens of languages mix in the crisp air, by the fires of the night-camps, in the big tents, where they get together, talk, joke and drink together, making friends of allies, talking pidgin and the language of gestures, learning their expressions, their jokes, their styles... the many faced nature of PEACE is best admired by these camp-fires, in the boisterous halls of the army canteens where they try to excitedly guess the battle plans before, and discuss and analyze it afterwards; involving the enemy too in it, the camps are close, the people mix, their allegiances too mix sometimes, today's friend might turn enemy tomorrow, or gives aid to them - all is fair in love and war.

Silent he passes the fires, listens to the music of the myriard voices, stops every now and then to admire a particularly apt analysis, or laugh silently on a joke - frowning and shaking his head when high mood goes over the edge and the laughter changes into pique and even shouts... the camp is his too, he walks with the army, but beside it, never part of it, alway choosing his own way, be it better or worse, be it heaven or hell... a strange fate perhaps, to always walk alone. The lone soldier shrugs, whatever fate wants it will tell - or show - in due time. Homesickness is passing, home is where the heart is, we will forever defend that sacred piece of land, but we also carry it in our hearts too - wherever we go, whatever we do, whenever we fall or fail - we proudly accept fate and with iron will we make the most of it.

So we march, a great army of many nations, in it a great nation of many internal opponents, a great host of people who came from afar and goes on even further - because they cannot stop. The road goes ever on, there is no turning back, great events were set into motion long ago and they bear fruit now... the soldier could not go back even if he wanted to, even if he wished to - for stopping is death, that was what they* did not consider, they did not expect; once the wheel stops its majestic turning, it looses momentum, and stalls, rusts, ruined and soon forgotten... many great empires went that way, to the slow death of entrophy...

I say then it is better to go down in flames, to march until we find one who will best us, to burn bright until we can, and reach untold heights in war, economy, politics, media and all - and when it ends, when our time and grace finally runs out we will loose in an epic way, in a way that all will remember. Remember us, our names and deeds as heroes.

But till that time we must march. Forever forward, never looking back.

"I want what all men wants. I just want it more." /Achilleus in Troy/

"Men are haunted by the vastness of eternity. And so we ask ourselves: will our actions echo across the centuries? Will strangers hear our names long after we are gone, and wonder who we were, how bravely we fought, how fiercely we loved?" /Odysseus in Troy/

* they here refers to Romania, the non-combat stage

The whole Lone Soldier series: http://www.erepublik.com/en/article/the-lone-soldier-series-861708/1/20

Quicksilver


Végtelen látóhatár

A magányos katona az új világ partjain, a hideg szélbe reszketve állt.. hosszú volt az út idáig, ezekig a sziklás partokig ahol most állt, a metsző szélben meg-megborzongva, sóvárgón gondolva az otthon síkságának forró szelére, a búzamezők érett kalászaira, a végtelen alföld hőségtől reszkető levegőjében vibráló délibábra... mit keresek itt, kérdi magától hangtalan, miért akarom elvenni tőlük a hazájukat, mit aként szeretnek mint én a sajátom; a hegyeket, az erdőket, azt a juharszirupizét, amit a palacsintára borítanak? Hát kell ez nekem (különösen a szirup)? És akkor mi lesz ha elvesszük tőlük, és még gazdagabbak leszünk, még erősebbek, még dominánsabbak? Mi fog akkor történni?

A legjobb védekezés a támadás, tudták ezt már évezredekkel ezelőtt is, az ellenséget el kell pusztítani, különben visszajön, és visszajön a bosszúvággyal a szívében, ahogy mi tettük, ahogy ők fogják, valahol, valamikor, valakik - ami jön az megy is, a szamszara kereke egyre fordul, a karma ad és elvesz ugyanazzal a kézzel; emberek jönnek és mennek, mint ahogyan nemzetek és szerencse is... a változás szelét meg kell lovagolni, különben ledob a megvadult ló...

Egy régi dal jut eszébe, fegyvertársak (Brothers in Arms), halkan dúdolja, ahogy a hatalmas seregek elvonulnak, előre, mindig csak előre, a harcostársak vállt vállnak vetve masíroznak, a lenyugvó nap lágy fénye jelvényeken törik meg, kardok, pajzsok, zászlók, madarak fénylenek fel büszkén, ahogy hordozóik magasra emelik őket, ahogy légióik tisztelik őket, ahogy a barátságos versengés és ugratás folyik közöttük, miközben büszkén masíroznak számtalan csatába; nem félnek senkitől, legyen az ellenfél bármely számos, legyen oly erős amilyen csak lehet, olyan gazdag ami csak tud, oly büszke mint ők maguk...

A harapós levegőben tucatnyi nyelv szavai szállnak, a tábortüzei körül, a hatalmas sátrakban, ahol összegyűlnek, ahol beszélgetnek, viccelődnek, ugratják egymást, együtt isznak, és szövetségesekből barátok lesznek, miközben barátian törik egymás nyelvét, és gesztikulálnak ha kell, eltanulják a többiek humorát, stílusát, vicceit... a PEACE sokarcúsága itt a legszebb, ezeknél az esti tábortüzeknél, a hadsereg kantinjaiban, ahol a csata előtt izgatottan találgatják a haditerveket, s ahol utána megbeszélik, kivesézik azokat - s még az ellenség is bevonódik ebbe, a táborok közel vannak, az emberek keverednek, néha a hűségük is keveredik, a ma barátai holnak másfelé fordulhatnak, vagy viszont - minden fair a szerelemben és a háborúban.

Csendben megy el mellettük, hallgatja a miriárd hang összefolyó zenéjét, meg-megállva néha, amikor egy rátermett elemzést hall, csendben nevetve amikor egy jó viccet - összeráncolva szemöldökét és fejét ingatva amikor a jó hangulat túlcsap egy határon és a viccekből gúnyolódás, sértés, harag születik... idetartozik ő is, a sereggel együtt halad, de hozzá sosem tartozik, maga választja útját mindig, legyen az jó vagy rossz, menyország vagy pokol; különös végzet tán mindig egyedül haladni - vállat von, amit a sors akar tőle, azt meg fogja mutatni idővel. A honvágy is múlik, a haza ott van, ahol a szív van; örökké ha kell meg fogja védeni ezt a szent földdarabot, ami a haza, de a szívében is hordozza - bárhová megyünk, bármit is teszünk, akár győzünk akár elesünk - a sorsot büszkén elfogadjuk, s acélos akarattal a legtöbbet hozzuk ki belőle.

Így menetelünk hát, a hatalmas sereg számtalan országból, benne mi, a büszke ország, mégha belső ellentétekkel is; egy hatalmas csapat, akik messziről jöttek és még messzebbre mennek - mert nem állhatnak meg. Az út mindig továbbmegy, nincs visszaút, hatalmas tettek lendültek mozgásba oly sok idővel ezelőtt, és most érlelik gyümölcsüket... A katona nem tudna már visszamenni, ha akarna sem, ha erre vágyna sem - a megállás az halál, ezt nem vették ők figyelembe*, amivel nem számoltak; hogy ha egy hatalmas kerék megáll forgásában, akkor elveszti a lendületét, elrozsdáll, szétmorzsolódik és hamarosan elfelejtik... sok-sok birodalom ment ezen az ösvényen végig, alassú elmúlás felé.

Azt mondom akkor már, hogy vesszünk el a saját lángunkban akkor már, hogy meneteljünk addig, amíg meg nem teláljuk azt vagy azokat akik legyőzhetnek, hgy égjünk hatalmas lánggal, amíg csak tehetjük, és érjünk el minden azelőtt lehetetlennek vélt csúcsot, háborúban, politikában, gazdaságban, médiában - és amikor eljön a vég, amikor kifutunk a szerencséből és sikerekből, akkor veszítsünk ugyanolyan hősiesen ahogyan győzni tudtunk - hogy arra mindenki emlékezzen. Emlékezzenek ránk, a neveinkre, a tetteinkre, a hősökre.

És addig menjünk hát. Mindig előre, sosem hátranézve.

"Azt akarom, amit minden ember akar. Csak én jobban" /Akhillész a Trójában/

"Az embereket kísérti az örökkévalóság végtelensége. Magunktól azt kérdezzük: A tetteinket visszhangozzák-e majd az évszázadok? Amikor mi már rég elmúltunk, és idegenek meghallják a nevünket - el fognak-e azon gondolkodni, hogy kik voltunk vajon, milyen bátran harcoltunk, milyen szenvedélyesen szerettünk?" /Odüsszeusz a Trójában/

*Romániára utal, a non-combat mode-ra

A sorozat többi része: http://www.erepublik.com/en/article/the-lone-soldier-series-861708/1/20

Quicksilver

.