ELMENT EGY LÉGIÓS

Day 2,759, 00:04 • Published in Hungary Hungary • by MCMLXXVXII0II


Én, a római, másod-, harmadgenerációs Magyar Légiós vagyok.

Azt hiszem, mi vagyunk az utolsók a játék történetében, akik a sorihun-hoz hasonló veterán Légiósokat még játszani láthatták, tőlük tanulhattuk a játék csínját-bínját. Igen, játszani, mert ami most megy, az már nehezen nevezhető annak.

2012. októberében lettem először a Magyar Légió századparancsnoka. Igaz, akkor még csak ideiglenesen, egy rövid időre, mert Szentinek IRL elfoglaltsága akadt és rám esett a választás.

Sosem volt szokásom a chat-es beszélgetések elmentése, de ezt elmentettem. Azóta is többször elolvastam, és amikor nehezebben mennek a dolgaim, akkor erőt merítek belőle.

23-án este, amikor beléptem a Légió szobájába, sorihun szinte azonnal rám írt privátban (furcsálltam kissé, mert akkoriban sokat volt afk és írták a többiek, hogy betegeskedik, kórházban van):



Amiket ezután írt arról, hogy miken ment keresztül, és mivel küzdött akkor éppen, az döbbenetes volt a számomra. Ami fölött viszont azóta sem tudtam napirendre térni az az, ahogyan leírta. Őszintén, nyíltan, úgy írt a számomra kimondhatatlan nevű, borzalmasabbnál borzalmasabb betegségekről (amikről korábban azt sem tudtam, hogy egyáltalán ilyenek léteznek), hogy egy pillanatig sem éreztem sajnálatot iránta. Keményen harcolt ellenük, és ahogy olvastam, ahogy írt (azokkal a mosolygós fejekkel), teljesen természetesnek vettem, hogy ez csak egy átmeneti állapot az életében és végül úgyis meg fog gyógyulni. Annak ellenére, amiket átélt, egyáltalán nem volt megtört, optimistának éreztem, aki hitte, hogy bár kemény küzdelem árán, de végül legyőzi azokat a gyilkos betegségeket.

Tudtam, hogy él-hal a Légióért, láttam, hogy állandóan a Légió dolgait intézgeti. Hol tiszti gyűlésekre járt, hol a Kitty-pakkot intézte, hol a Légiós doksit rendezgette, hol itt segített, hol ott.

Akkor is így hagytuk abba:



(A kórházból is a közös ütést szervezgette.)

36 éves, meglett ember voltam. Sosem játszottam előtte ilyen online játékokkal és jól esett a gratulációja, büszkének éreztem magam (röhejes, de mégis így volt).

Maholnap 40 vagyok, szeretem azt hinni magamról, hogy kemény vagyok, mint a koporsószeg, de valahányszor elolvasom, amiket írt, arra gondolok, hogy vajon én tudnék-e olyan erős lenni, mint ő, tudnék-e ennyire élni akarni? Volna-e bennem ekkora tartás? Írnék-e mosolygós fejeket, tudnék-e poénkodni, lennék-e vidám, volna-e bennem ekkora tenni akarás? Tudnék-e még a kórházi ágyból is a Légióért ügyködni, lelkesedni egy játékért, egy közösségért? És mindig arra jutok, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy amikor úgy hozza a sors, szeretnék olyan lenni, mint amilyen ő volt akkor. Nem biztos, hogy sikerülni fog, de őrá fogok gondolni. Arra, hogy a megpróbáltatások ellenére is tette a dolgát, amit a szíve diktált és biztos vagyok benne, hogy az utolsó leheletéig harcolt.

Tegnap pont az szomorított el a legjobban, hogy végül nem sikerült neki és nem adhatom vissza a gratulációt, nem köszönthetem a Légiós szobában, ahogyan ő engem:

„Grat a gyógyuláshoz megérdemled már! 🙂”


Különös, de jobban megrázott a halála, mint amire számítottam.
Remélem, nem volt egyedül az utolsó perceiben.


Isten veled, sorihun! Nyugodj békében!



MCMLXXVXII0II, 2015. június 9.