Join the new world

A lélek hosszú, sötét teadélutánja*

Hideg szél fúj, erős, csontig maró, átfúj mindenen és megdermeszti a lelkeket. A vár fokán nincs már tovább, minden lépés csak a mélybe visz, s az egyetlen, mi visszatart a szél, ami visszafúj, ami ellenséges, ami nem enged repülni, csak megfagyasztja a lelket, a szívet, az értelmet és az érzéseket. Repülni vágyik a madár, de szárnya erőtlen a széllel szemben; a vihar közeleg, a zászló rongyokra tépve csattog, s a madár egyre csak vár, ki tudja mire már...

Színes foltok, számok, avatárok, erős nyugati szél űzi keletre a vándornépet, a harcos népet, a nyughatatlan lelkeket, a veszekedéseket... amíg előre megy a nép, nem kell visszanéznie, számot vetnie, adósságokat rendeznie, elszaladhat sorsa elől, a fizetség elől, mindenki más elől is. Tenyerén hordozza Fortuna, félmosollyal nézi futását, lelkesedését, szerencséje kovácsolását - s ha szerencséje kitart, hát nem hajítja el a törékeny üveggömböt, mi sorsát jelképezi, a szeszélyes istennő...

Hatalmas, ősöreg platán a parkban - hajdan talán gróffiak hintáztak masszív ágaim, ma fáradtan, öregesen lekönyökölnek a földre, megtámaszkodnak, erőt merítenek... él a fa még taljesen egészséges, a legutolsó kis ágacskáig tele van életerővel, foltos törzséhez támaszkodva, átölelve érezni benne az élet zubogását, a belülről feszítő hihetetlen energiákat, ahogy hozzásimulok, s ő miként egyősöreg nagyapó körölölel, biztonságot nyújt, benne érzem az évszázadokat, amelyek körülötte lezajlottak...

Fölém hajol az ág, árnyéka arcomon ül, pókhálós, lenge érintése lelkemet simítja végig, pici hidege megremegtet, eltakarja a napot, a meleget, az életet a fényt; sötétje ígéret, de csalfa, illékony szava füst csupán, elcsábít s elmegy csupán, becsapna ha hinnék neki, fejemre hordja átkait, a romlás virágait, a szavakat s a vádakat, hibátlan, bűntelen nincs, de acél lelke se sokaknak, az élet hordaléka ül az ágon, kinek szeme van láthatja, ki akarja kimondhatja, ezerérves nagy lakoma, a lélek halk szava, a bárdok örök jajszava.

A lankás domboldalat a szélben zúgó-susogó fenyvesek őrzik, megtörve széltestvér futását, beengedve a napsütötte tavaszt s benttartva az ezernyi vadvirág kavargó illatáradatát - elnézően rámosolyogva a fáradtan elheverő vándorra, ki percnyi pihenőre ült le, de jóízűt szundikált a langymeleg napsütésben... felébredve, de tovább fekve hallgatja tanácsukat, bölcs szavukat, nyugtató morajukat, a percéleteken átívelő ezeréves nyugalmukat...

A csend mélységes, zúgása fülsiketítő, moraja csontvelőt reszkettető, hallgatása lélekvesztő, mondanivalója elveszejtő. A csend a végső kérdés és a végső válasz. A csend megöl és megment, keresztre feszít és megvált, átvisz a túlpartra és otthagy egyedül. A csend süket s mégis mindent hall, mindent ért, mindent megold. A csend megnyugtat és felzaklat. A csend a nyugalom, és a csend a vigalom is. A csend a legnehezebb feladat a világon.

Színek kavargó kontrasztja a lélek tükre.

A zubogó mélység is az, ha valaki bele mer nézni.

---

---

---

---

The long dark tea-time of the soul*

Cold wind blows, it gets to the bone, it blows through everything and it freezes the soul. On the top of the caste-wall there is no further, every step would only lead to the depths, and the only thing that keeps from it is the wind which blows against me, which is inimical now, which does not let me fly, butfreeezes my soul, my feelings, my intelligence and my heart. The bird wants to fly but the wind would not let it, its wings are weak against it, the storm is closing, the flag is flying, torn in the wind, and the bird is awaiting, but who knows what now...

Coloured dots, numbers, avatars, strong west wind makes a nation go east, the wandering souls, the warrior souls, the rolling stones, the argumentative mouths... until they go forth they don't have to look back, to settle debts and scores, they can run away from their fate, from the payments and the bills, and everything. Fortuna carries them on her palm, with a slight smile watches their run, their enthusiasm, their casting of fortune - and if fortune holds, she won't throw away the delicate glass ball that is fate, the temperamental goddess will be with them for a while...

A huge, ages-old sycamore is standing in the park, once maybe young heirs of great titles swung on its branches, today it plants a tired, old elbow to the ground, to hep carry the great weight of time... the tree is healthy, from the smallest root-filament to the greatest branch and the topmost leaf, its blotchy trunk is full of life, and when I hold close to it, when I put my head to it, I feel the streaming of its life-force, the unbelievable energies inside it, as it holds me, encircles me, like an ages-old grandfather, gives me security, sfety, calm and quiet... as I feel its aeons like they were mine.

The branch curves over me, its shadow sits on my face, its slight, cobweb-like touch touches upon my soul, its small coldness makes me shudder, it covers the sun from me, the warmth, the life; its darkness promises but the promise is false, its smoke-words go away with the wind, it calls me but it lets me there, it deceives me if I believe to it, it throws the curses on me, the flowers of decay, the words and accusations, but there is noone without a sin, there is noone without mistakes, there is noone with a steel soul, the silt of a life sits on the branch, it is visible if one cares to see, it is obvious, if one cares to feel, the thousand-year great feast, the whispering words of a soul, the forever cry of the bards...

The stooping brae is encircled with great pines, forever whispering-rumbling-murmuring in the wind, they break the wind-sister's run, they keep the myriard smells of a thousand flowers milling in the glade, and they smile at a tired wanderer, who sat down for a second's rest and slept for hours in the warmth of the afternoon sunshine... awakening now, but not moving, still, quiet and receptive she listens to their advice, she listens to their wise words that have no words in it, their calming murmus, their all-encompassing, thousand-year-old calm...

The silence is deep, its hum is deafening, its rumbling shakes the marrow in the bones, its wordlessness destroys the soul, its words destroy life... silence is the final question and the ultimate answer. Silence kills and saves; it puts you to the cross and redeems; it carries to the other side but maroons there alone too... Silence is deaf but hears eerything, it understands and it solves all. It calms one down but it upsets one as well. Slence is the calm but it is the uproar too; it the greatest task on earth.


The milling contrast of colours is the mirror of a soul.

The seething abyss is one too - if one dares to look into it.

Quicksilver

* Douglas Adams

.