Join the new world

Ellenségem a szövetségesem

A magányos katona a csatamezőn állt. Egyenesen állt, magát büszkén kihúzva, hajlíthatatlanul, mint aki soha többé nem akar már erről a pontról elmozdulni egy centit sem. Acélos elszánással védi meg ezt a kicsinyke pontot mindenkitől, minden túlerővel szemben, minden eséllyel szemben, minden nehézségnek ellenállva. Makacsság gomolygott benne, elszánás rágta a lelkét, a zászló, melyet tartott, büszkeségén keresztül fűtötte fel lelkét, haragját, gyűlöletét. A falat bámulta, ezt az átkozott falat, ezt a gyűlöletes téglahalmot, amit a legerősebb elszántsága sem tudott ledönteni. Nem számít mi lesz, mondta, nem érdekel mi történik, erről a darabka földről én el nem mozdulok, mert ez az enyém, a születés, a vér jogán, az enyém a szív jogán, a büszkeség jogán. Én itt élni fogok vagy meghalni, gondolta, valószínűleg az utóbit.

Oly erősen bámult a falra, hogy majdnem látta az Ellenséget rajta keresztül, a gyűlölt támadókat, kik elveszik a földet, és a lelket vele, akik a nagysághoz vezető útjukon eltapossák a búzát, mi az élet, és nem törődnek senkivel ki nem ők maguk. Gyűlölte őket, megvetette őket egész életében, mint agresszorokat, mint könyörtelen győzőket, akik a jármot tartják, nem elégedve meg a győzelemmel, de megalázással tetézve azt, gyűlölte őket mint alantas eszközöket használókat, jogtalan előnyhöz nyúlókat, és gyűlölte őket, mert ezt tanulta egész életében. Tapasztalat tanította felszítani a gyűlöletet, igazságtalanságok tanították meg felduzzadni azt, becstelenségek erősítették meg és morál mondatta ki vele a szavakat: Ellenségeim.

De a világ változik… fordul mindig, mint a Hold teszi álmában, most keskeny sarlót mutatva, előtte kerek arcot, s ezüst fénye jótékonyan önti el a csatamezőt. Testek, téglák, tört fegyverek és kódrészletek hevernek a földön, és egy magányos alak, a zászló rúdjába kapaszkodva, alig állva a lábán, alig mozogva… a magányos katona ereje végén jár, addig harcolt, míg kezei már csak kapaszkodni képesek támaszába. A veszteség íze fémes keserűség szájában, a csatát már nem látja, nem tudja ki nyer, ki veszít… de a szembejövő alakot észreveszi, valaki aki onnan jött, a másik oldalról, a fal akkor lent kell, hogy legyen, s a gondolat boldogságot fakaszt benne, de mit keres ez itt, válaszol rá a keserű düh, hogy mert idejönni, Ellenség ő, a gyűlöltek egyike…de az alak nem más mint sajátja, a fáradtság, a fájdalom hangja is ugyanaz, az ellenség hirtelen formát ölt, nem csak egy elképzelt árnyalak csupán, ez a forma zavaróan, idegesítően nem más mint ő maga…

Lassan mozdul, óvatosan, fáradtan a csatától, de mégis, az ösztön odaviszi a másikhoz, az ösztön, az örök emberi gesztust, a kinyújtott, üres kezet mutatja általa, a néhány zavarba fúló szót, mit úgysem érthet amaz, ő is egy farúdba kapaszkodik, fent zászló tépett rongyai repülnek róla, s a két zászló is oly hasonló az ezüst holdfényben, s a csata vörhenyes fényében… a szemek a másik szempárt keresik, a fáradt, égő tekintetek felmérik egymást, értékelik egymást, ahogy ott állnak a csatamezőn, még egymáshoz nem érnek, de egyfajta kötelék már létrejött köztük, valahonnan a semmiből… a harcosokban több hasonlóság van mint bárki másokban a harcban álló országokban. Ugyanaz az érzelem hajtja őket, ugyanaz az intenzitás, büszkeség és makacsság, ami azzá teszi őket, amik, ami csatáról csatára hajtja őket, s ami nem engedi, hogy mások bábjai legyenek.

A csata zaja józanítja ki fejüket, ahogy közeledik feléjük, már megint ellenfelek ők ketten, ellenségek is még talán, de már egyik sem tépheti szét a valószínűtlen köteléket ami összeköti őket, amit az ezüst holdfény és a józan ész együtt hozott létre… nem fogják bevallani, maguknak sem, de az idő elvégzi a maga mágiáját, s a kötelék erősödni fog. A különbségek csökkennek, ahogy a tudás nő – a kapcsolatok kicsinyke magokból nőnek ki. A kötelék már létezik, és mint létező, ereje van a valóságban, nő és erősödik, míg egy nap valamelyikőjük büszkén hívja ki a világot, mondván: Az ellenségem a szövetségesem. Mert ha a barátom nem az már, hát a másik oldalon kell keresgélni; egyedül, társtalanul, magányosan – nem jó létezni. Soha, sehol, semmiért.

KARD

---

---

---

---

My Enemy, My Ally

The soldier stood there at the battlefield. Stood there straight, proud and indomitable, stood there as thought he would never be able to move one iota from the spot he had chosen to stay, the spot his cast-iron determination decided to defend against all comers, all overwhelming odds, all chances, against all hell and high water. Stubbornness boiled in him, sheer cussedness ate his soul, all the pride of the flag he held high flamed into anger and hatred. He stared at the wall, the goddamned, accursed heap of bricks that refused to move even to his dogged determination. No matter what happens, he thought, no matter what comes to pass on this patch of earth, I will not move, for it is mine, mine birthright, my land and my pride. I will live on it or die for it, he thought, most likely the latter.

He gazed at the wall, so strongly, he almost saw the Enemy on the other side, the hated foes who took land and soul with it, who trampled the wheat on their way to greatness, caring not a whit for life and soul of any but their own. He hated them, loathed them all his life, as aggressors, as ruthless winners, who hold the yoke out for others, not content with just a victory, but humiliating them as well, as merciless users of all kinds of unworthy tools that come to their way, he hated them, because he learned to hate them all in his life. And experience taught him to flame that hatred, injustice made it swell, unfairness made it strengthened and morality said the final wor😛 they are My Enemy.

But the world is achanging… it turns, like Moon turning in her sleep, showing a crescent now, where some time ago a round face was, her silvery light alights the battlefield now. Bodies, bricks, broken weapons and bits of programming are scattered on the ground, and a lone, standing figure, clinging to the flagpole, barely able to stand, much less to move or speak… the lone soldier is at the end of his strength, fought so much that hands and fingers are clenched around the wooden shaft, immobile and powerless now, at the end of the battle… the taste of loosing is acidic in his mouth, the rest of the battle is fought elsewhere, he couldn’t even see it, how it goes, who is winning… but sees the moving figure in front of him, somebody, somebody from the other side, from across the wall, but it must be down now, he thought, as joy flared in him, how dare he come here then, answers the anger, he is Enemy, one of the hated ones… but the figure is the same, as the weak sound of pain is the same, the enemy suddenly gets a form and the form is disturbingly the same as his…

He moves, slowly, carefully, exhausted as he is, but still, instinct takes him to the other one, makes him hold out a hand, showing this forever-human gesture, makes him babble a few embarrassed words that he cannot understand, seeing that he is in no better condition than himself… he too holds on to a shaft, shreds of a flag fly on it, the two banners look the same too in the silvery moonlight and the red haze of the burning battle… eyes find their counterparts slowly, tired, burning eyes measure up the other, judging each other, as they stand, still not touching, but a bond suddenly sprung up from somewhere… warriors have much more common on the battlefield than any others in the two warring countries. They share the same passion, intensity and proud stubbornness, which makes them warriors, which drives them to always new battles and conquests, and never lets them become pawns in somebody’s chessboard.

The sound of the battle clears their head, as the fighting gets closer. They are enemies again, adversaries, but neither can now break that impossible bond, connecting them, made of silvery moonlight and common sense… they won’t admit it, not even to themselves now, but time will work its magic again – the bond will grow. Differences lessened as knowledge grew – connection grows out but from a little seed. It exist and as such it has power. Denying that power has no effect either. Till one day one of them will be brave enough to dare the world by saying; my enemy is my ally. For if my friend is not, then I must turn to the other side. Alone is not a good state to be. Not here, not ever.


KARD