A Lone Soldier

Day 407, 02:48 • Published in USA Hungary • by Quicksilver

A lone soldier stands guard. The hot midday sun dazzles his eyes and a thin line of sweat starts every now and then from under his shako, running towards the collar of his uniform – the everblowing hot winds of the endless plains dry it always before reaching it, so he never moves to mop it up – why wasting the energy? The once rich and golden ears of wheat are now turned all wild as the frontier line moved over it, crushed it, and now it is all a no-man’s land, a wasteland, a border region of once peaceful countries. Nobody grows here anything now, the farmers has long gone from here, moving into cities, other lands, and only the crows feast on the remaining wheat – this land has never had any precious resources, it does not worth enyhing for its new owners, the rich and the powerful ones, swallowing them whole… just another coloured blot on their map, with numbers on it... The lone soldier standing there do not show up in their statistics.

He is standing there still, guarding the border of a colourful smudge, far away from everything, away from the courteous messages of the diplomats, away from the rich mines, and the factories, the towns and all civilisation… but when the war comes this way it will roll over his head, his job is to raise the alarm but has no chance to survive it, to stand against the tanks is impossible. The borderline, drawn with a sharp, hard pen in a bad mood is trembling in the midday heat, moving and shaking and crackling in the soldier’s sun-dazzled eyes, letters appear there, the names of the beast, smeared with blood, written by hand, carved into runes, showing those who lived here, who died here for the land which now worth nothing – but still everything… the soldier cannot make a peace. He can hardly see those who move in the distance, those who far above his head negotiate gold, those who shout warmongering slogans, or who make gentle, soothing words of peace into the warm winds…

He watches the distance, we are of one blood, he murmurs to himself, believes it or not we cannot know, until he puts down his weapon and goes home, makes a home, leaving the task for others, the terrible purpose, which perpetuates itself and resists solution – the beast of war, the blood and marrow spilt onto the ground. Only then, when he again can fondle the golden ears of wheat, life, as our language long calls it, life, which grows and prospers whatever happens above, and stretches his hand forward, offering peace in it, straight and honestly, - those, who wish ill, who do ill will not accept it. But he makes a gesture for himself, not for gains. It will come if it will. Or not. Life must go on.


A magányos katona

Egy magányos katona áll a vártán. Szemébe forró déli nap süt, a sapka alól minduntalan vékonyka izzadtságcsík indul meg az egyenruha gallérja felé, a végtelen mezőn suhanó meleg szél szárítja fel menetközben, nem is mozdul sosem letörölni - minek pazarolni a mozdulatokat? A valaha aranylón kalászérlelő búzamező elvadult, a határmezsgye lerohanta, azóta parlagon hever. Nem termel itt már senki sem, a gazdák elmentek, elszéledtek, városba költöztek, a dús kalászokat csak a varjak csipegetik ősszel, kincset nem rejtett itt soha a föld gyomra, nem ér a föld semmit új gazdáinak. Egy színes folt csak a térképen, rajta szám, a katonát nem mutatja a statisztika.

Ő csak áll, őrzi a folt határát, távol mindentől, mindenkitől, távol a diplomaták udvarias levélváltásaitól, messze a pénztermelő bányáktól, a jólétet adó üzemektől, a háttérben zajló egyezkedésektől… ha háború jön erre, az őrajta át fog söpörni; feladata nem más, mint a vészharang kongatása, ellenállni nem tud, nem tudhat a tankoknak. A határ remeg, rezeg a déli hőségben, tollal meghúzott vonala pattog a katona káprázó szeme előtt, rajta betűk, a fenevad nevei, vérrel mázolt, kézzel írt, kőbe rótt betűk jelzik, kik itt éltek, s haltak a földért, mi oly sokat, s mégis semmit se jelent… a katona nem tud békét kötni, látni is alig látja azt, ki a másik oldalon néha messze elporzik, azt, ki a feje fölött aranyakon egyezkedik, azt, ki uszító, s békítő szavakat küld a langy szélbe…

Csak nézi a messzeséget, egy vérből valók vagyunk, mormogja magában, hiszi-e, nem tudni, csak ha leteszi majd a fegyvert, s elmegy békén otthonába, ha megteremti azt magának, hagyva másra a feladatot, mi önmagát kívánja – a háború fenevadát, a kiontott vért s velőt, s majd ha keze végigsimítja az kalászokat, az életet, ahogy mondjuk, ami nő és virágzik, s nyújtja azt békejobbként, őszintén, egyenesen – ki rosszat kíván, ki rosszat akar, az nem csap bele. De a gesztust a katona, a volt harcos magáért teszi, nem válaszért. Az majd jön, ha jön. Vagy nem. Az élet megy tovább.

[elnézést a magyar olvasóktól, ez most egy újra leadott cikk, mert kíváncsi vagyok, az amik mit szólnak hozzá, áthoztam ide az újságot egy kicsit]