Legendarium

Te síma tükrös ezüstfényű penge
Te holdfényében csillámló acél
Éledet hegymély kovácsa fente
Gyermekkorodban elöntött a vér

Metsző légy, rugalmas harcra készen
Ez volt amiért megtették a célt
Egy szolgatestbe izzásod hevében
Mártott téged alkotód azért

Egyik oldalt mély vércsatorna rajtad
A másikon egy rúna díszeleg
Varázserőt rejt ősi vak hatalmat
Ártó igézet bűve jár veled

Ki tudja már honnan való e jelkép
Miféle éjsötét korból ered
Hánny rettegő ember kemény keservét
Okozták véle régi istenek

A balfelén e díszes markolatnak
Smaragd, rubin, ezüst és kalcedon
Akár verejték könnyei fakadnak
Fehérlő gyöngyok eggyik oldalon

Vicsorában a rőtvörös hüvelynek
A sárkányvérben edzett borzalom
Ki rátekint a rémületbe dermed
Győzelmet vett akárhány bajnokon

Forgattak téged száz gyilkos csatában
Ivott a pengéd patakszámra vért
Gyönyörködtél a sápadt-rút halálban
Repedt nyomában tízezernyi vért

Ám páncélt csontot s erős láncos inget
Avagy másik sújtó kardot hogyha ért
Akár a szilárdan álló sziklaszirtet
Ki nem csorbult az éled még azért

Nagy harcosok derék hősök viseltek
Pengéd vasára vésték nevüket
Akár a szemük fényét úgy kezeltek
S talán ezért túlélted mindüket

Hol orv gyilok csapott le lesből rájuk
Hol nyílt tusában lelték végüket
Hol túlerő okozta a haláluk
Így s úgy a győző elvitt tégedet

Volt hogy velük temettek el a földbe
S te ott nyugodtál csendben tétlenül
A hullát felzabálták a síri férgek
Te megmaradtál érintetlenül

Acélodat nem marta szét a rozsda
Amíg egy szép napon aztán felül
A sírbolt súlyos kőlapján motozva
Legujabb gazdád elő nem került

És ez amely oly sokszor és kegyetlen
Kíméletlenül az élő húsba mart
Amit rettegve féltek a hegyekben
Mitől iszonyodott a messzi part

Ez amely évezredek során
Számlálhatatlan nemzedék akart
Az idők véghetetlen távolában
Az emberállat vágyálma a KARD