A háború gyermeke

Day 1,606, 08:25 • Published in Hungary Hungary • by Rodric

Román háború. Mi más? Ha kell, ha nem.
Egyedül mindkét nemzet kevésnek tűnik ahhoz, hogy bedarálja a másikat. Ilyenkor szokás új módszerekhez nyúlni.


A háború gyermeke

A keleti határ. Úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Nincs olyan fa, aminek törzse mögé ne bújtam volna, nincs olyan bokor, amelyik meg ne tépte volna a ruhámat, nincs olyan árok, amelyikbe ne hasaltam volna, miközben lestem az ellenséget. Ebben a faluban is jártam már.

A teherautó platóján ülve a tenyérnyi kis rádiót a fülemhez szorítottam, hogy a motor dübörgése ne nyomja el a zene hangjait. Egy környékbeli kalózadót sikerült befognom.

„Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Helló baby, kezdjük újra!”

- Mi ez? – kérdezte a mellettem zötykölődő Shalas.
- Európa Kiadó – feleltem, majd egy cseppet elmerengve hozzátettem. – Nem mai darab.

„már nem ember, még nem állat!”

- Te, ez rólad énekel – könyökölt oldalba a századtársam.
- Rólunk… - javítottam ki. – Rólunk…


Ember embernek farkasa

A gépkocsioszlop a község határában állt meg. A románok nemrég vonultak innen vissza pár kilométernyire, hogy az újabb támadáshoz kiegyenesítsék az arcvonalat. A házak egy részét felgyújtották, a kerteket feldúlták. Az utcákon néhány kutya kószált céltalanul, tyúkok káráltak az újdonsült szabadságot kiélvezve. Az emberállatnak viszont nyoma sem látszott.

- Fésüljétek át a falut! – jött az ukáz.
Biztosak voltunk benne, hogy egy teremtett lelket sem találunk. Az itt lakók vagy elmenekültek, vagy elhurcolták őket munkaszolgálatra valamelyik zsil-völgyi bányába. Nem egy onnan szökött fogoly volt tagja annak az egységnek, amelyik végül megtalálta a kislányt.
Épp két házzal odébb rúgtam be egy ajtót, amikor felfigyeltem a felbolydulásra. Persze, hogy odasiettem. Lehet, hogy egy vén szarházi vagyok már, de azért még kíváncsi.

A gyerkőc négy éves körüli lehetett. Arcára ijedséggel vegyes félelem csalt hatalmas könnycseppeket. Egy babát szorított magához egyszerre pajzsként és vigaszként. Sírása csak nehezen csillapult a csitító szók hatására.
Vajon mennyire lehet megnyugtató egy rakás állig felfegyverzett, marcona katona?



- Hogy hívnak? – kérdezte a lányka előtt térdelő székely légiós.
- Viktória – szűrődött ki a név a hüppögés mögül.
A győzelem istennője egyedül, kétségbeesetten, elhagyatottan. Ez tényleg egy rossz jel, vagy csak én kezdek túlzottan babonás lenni?
- Szia Viktória! Szia baba! – köszönt a katona a bábunak is, miután a kicsi odanyújtotta az orra elé.
- Ő Dóra. A nyuszi hozta, de elvették a csúnya bácsik, akik bántották anyát – közölte, majd újra keservesen ríni kezdett.
- Ccsssst… Megkeressük az anyukádat. Látod, a babád is megkerült, ő is elő fog – hazudta a fickó bíztatón, s meggyőzően. Erősen oda kellett figyelnem, hogy a mondat mélyén rejtező végtelen sajnálatot is meghalljam.
- Azám! Ha akarod, segítek neked megtalálni. Eljössz velem?
A baka a kezét nyújtotta. A kislány megdörgölte könnyáztatta pofikáját, majd habozva bólintott.
- Dóra is jöhet?
- Hát persze.

A település átvizsgálása hamar befejeződött. Amint visszaballagtunk a Rábákhoz láttam, ahogy ölében cipeli a kocsijukhoz a székely srác a pöttöm gyermeket, aki végtelen szomorúsággal a tekintetében nézett vissza a válla felett. Egy újabb kerékbetört sorsú árva. Ha sokáig tart még ez a háború, ez lehet az új családmodell. Halott szülő, árvaházi poronty. A háború gyermeke.



Visszafelé a tábor irányába, hiába próbálkoztam, nem találtam azt a csatornát, amit idefelé hallgattam. Bosszúsan megráztam a készüléket, mintha az tehetne róla, aztán egyszercsak kirepült a kezemből, ahogy felborult a teherautó. Az előttünk haladó gépjármű egy tűzgolyóban hamvadt semmivé, a robbanás lökéshulláma pedig minket is feldöntött. Húsz bajtársam halt meg, és egy ártatlan kislány.

Nem akna volt. A tűzszerészek később azt mondták, hogy a babában rejtettek el egy pokolgépet. A rohadékok Viktóriát használták fel.
Szerelemben és háborúban mindent szabad. Nincs erkölcs, nincs becsület, nincs emberség. Fegyverrel a kézben sokan úgy érzik, hogy bármit megtehetnek. A Homo Sapiens legalja. Vagy talán már nem is ez a faj.

Hogy is szólt a dal?
„már nem ember, még nem állat!”

Dehogynem az…


by Rodric
2012-04-13