9. fejezet: Hazalátogatás a frontról

Day 2,304, 07:34 • Published in Hungary Hungary • by harangozo
1917. július 27. Most mi mentünk át támadásba, az oroszok gyorsan vonultak vissza. Tarnopol előtt jobbra kanyarodtunk, a nagyobb városba mindig a németek vonultak be, ha velük voltunk.
A Zlippa folyó partján Huszjatin irányába törtünk előre. Az oroszok a kutakat betemetik vagy megmérgezik. Egész nap víz nélkül menetelünk. Végre egy bővizű csorda kutat találunk. Két ezred legénységét ellátja. A németek a maguk részére akarják a kutat lezárni. A huszonhármasok találták, most meg ki akarnak bennünket zárni. Parázs verekedés támadt és pár halott maradt a kút körül (német).
Tovább vonulunk, állandó mozgó harc. Huszjathynál tartalékban maradunk, a négy zászlóalj még megmaradt embereiből három kis létszámú zászlóaljat szerveznek. Nem is lett többé negyedik zászlóaljunk, nem bírt már a káder annyi embert küldeni. Örültek, hogy három zászlóaljat ki tudták egészíteni. Harmincnapi meneteléssel, egy napi vonatozással végre megérkeztünk Stojanovon át Druskopoly, Swinjuci vonalon a Polesie-i mocsarakhoz s ott a 20-as honvédosztályt váltottuk fel 1917. augusztus 31-én.
Valóságos életbiztosítási állás volt. Csak a víz ne öntötte volna el s a bakancs ne rohadt volna ki a lábunk alól, meg farkas lett volna kevesebb, inkább több ennivaló.
Német kommandó alá kerültünk, egy német tábornok megszemlélt bennünket. Szemle után azt mondta: „Ilyen felszereléssel, ilyen étkeztetéssel ellátott ezred hősiessége előtt nem tud mást csinálni, mint hogy a német katona leveszi a fövegét a magyar katona hősiessége, becsületessége, kitartása előtt..” Csudára megéljeneztük. Az élelmezést javította, már amennyire tudta, azt is köszöntük.
Míg ott voltunk állásban nem küldött bennünket támadásra. Az igaz, hogy a mocsarakon keresztül nem is lehetett volna. Volt olyan frontszakasz, ahol állás sem volt, csak megfigyelő őrszem tartózkodott egy álcázott tutajon.

Az őszi esők minduntalan kiöntöttek bennünket a fedezékből. Külön riasztó őrszemeket kellett állítani, hogy a fedezékbe bele ne fulladjanak az emberek. Az orosz tüzérségi lövegek is csak úgy cuppogtak, s most igazán nem sok vizet zavartak. Nem is nagyon erőlködtek.
Amint bejött a téli fagy akkor meg dermesztő hideg pokollá lett a tájék. Itt éreztük csak igazán mi az az orosz szél. A legkisebb ruharésen csontig metszett. A jégpáncélon megindult az élelmet kereső farkas csordák patrollirozása. Négy embernél kevesebb sehova sem mehetett anélkül a veszély nélkül, hogy megeszik a farkasok. Nem egy felvágós embernek csak a bakancsa, csizmája talpa maradt meg, és a széttépett ruhája, szuronya.
Itt kaptuk meg az újonnan rendszeresített Károly csapat-keresztet. Ezt a keresztet azok kapták meg, akik ha megszakítással is, egy évi első tűzvonalbeli szolgálatot teljesítettek.
Ennek az állásnak azonban a bakavendég nagy köszönettel tartozott, mert megkezdhette az ezred a hazai szabadságolását. Harmadik sebesülésem óta, tizenöt hónapi egyhuzamban tartó első tűzvonalbeli szolgálat után, december végén én is útnak indulhattam háromheti szabadságra, plusz egy hét utazás. Karácsonyi ünnepeket még kint töltöttem a fronton. Ennivaló nem volt, azaz nagyon kevés volt s a kantin meg a trén kivételesen sok rumot, és ha mindjárt vizes bort is, de bort hozott. Be is rúgtunk, mint a beteg szamár. (Életemben másodszor, ti. szesz nemissza ember vagyok)
Szilveszterre azután hazaérkeztem s boldog három hetet töltöttem Pesten és Sárszentlőrincen , ahol szegény Horváth György öregapámat halálos beteg ágyán találtam. Hanem a visszautazás a frontra az felért egy Mária Terézia rendes hadművelettel. Tudni illik a fronton lévő bajtársak hozzátartozói …”egy kis csomagot, ha lenne szíves elvinni az uramnak, fiamnak, csak egy kicsi lesz az egész…” No, azután az indulás napján 11db, a kilóstól a hét kilósig „kicsi” csomag jött össze. Azon kívül én se voltam kutya, én is kaptam harapnivalót. Háti-bőrönd (torniszter), kenyérzsák, egy öt kilós vászonzacskó, két pokrócon kívül egy nagy zsákba rakva a 11 csomag. Hej, gondoltam magamban, ha ezt elviszem az állásba egy arany medáliánál nem adom alább. Hát meg is érdemeltem volna, de nem csak én, hanem mind a katona, aki a világ minden tája felöl bejött a Keleti pályaudvarra, mert itt át kellett szállni mindenkinek. Szerencse, hogy a vonatnak nem volt ablaka sem, mert mind kitörtük volna, ahogy a zsákokat nyomkodtuk befelé. Uram bocsá, volt olyan is, aki két zsákot hozott még a maga retye-rutyáján kívül.
Átszállás Lembergben, ezt a csujes várost nem szerette a magyar baka, mert a könnyű sebesülteket s a betegeket itt fogták s a felgyógyulásuk után visszaküldték a frontra.
Kirakodás Stojanowban. Most kezdődött csak igazán a kálvária. Negyvenöt kilométeres út a 30 fokos hidegben, állandó szél és hófúvásban kb. 80kg-os rossz fogású teherrel. Szakadt rólunk a veríték patakokban, megállni egy percre sem lehetett, mert a metsző szélben rögtön ránk fagyott a ruha.
A lábunk a szöges talpú bakancsban csúszott alólunk, mintha kirúgták volna. Olyankor akkorát zuhantunk, hogy majd kitörött kezünk-lábunk. Azt hiszem nem volt ember, akinek a csomagjában, akarom mondani zsákjában sütemény meg kenyér volt, hogy az ne rántani való morzsának érkezett volna meg. Meg a jaj, a sok összetörtött sósborszeszes üveg, haj, haj.
Reggel indultunk s éjfél után érkeztünk meg az ezredtörzshöz. Ott azután szépen összerogytunk. Másnap a trénkocsik kihordtak bennünket az állásba. Első dolgom az volt, hogy megírtam haza, hogy szabadságos katonával ne küldjenek csomagot nekem. Ugyan kár volt, mert azelőtt sem küldtek soha.