5. fejezet- Hazatérés Magyarországra!

Day 2,291, 00:55 Published in Hungary Hungary by harangozo

A sok idegen városnévért elnézést, pláne, ha nem jól írtam. Cirka 50 éves gépelt szöveg scannelt változatáról nehéz kibogarászni a megfelelő írásmódot, ráadásul úgy, hogy a szöveg 100 éve született.

1914. december 14, Létszámkiegészítés, 11 tiszt, 410 ember.
Az oroszok kiürítették az állásaikat, Majkowiczére megyünk.
December 18. Faliszownál átkelünk a Pilicán és Turovicére megyünk, közben a 8-as huszárok egy gyalogosított osztagát támogatjuk a nekik szokatlan gyalogsági harcban.

1914. december 19. Sulborowicénél őrületig fokozódik a harc. Az oroszok félkörbe fognak bennünket, a hátunk mögött lévő Pilicán a hidat szétlőtték, iszonyúak a veszteségeink. A századparancsnokom súlyosan megsérül, majd fogságba esik /Tóth kapitány/ Huszadikán megsebesülök, egy dum-dum szilánk a szemembe csapódik. Megpróbálok a zajló Pilicán átjutni egy gerenda segítségével, jégtábláról-jégtáblára jutok át, a vizes ruha rám fagyott.

Faliszowról kocsin visznek, nagy turbánt kanyarítanak a fejemre s a sochacsew-i kisvasúthoz továbbítanak. Majd a kisvasúton Rosenbergbe szállítanak, itt ki akarják venni a bal szemem, de nem engedem. Amint kijöttem a vizsgáló szobából a folyosóra látom ám, hogy kb. harminc könnyű sebesült magyar bakát próbálnak sorba állítgatni. Fogom a puskámat-akkor még sebesültnek a teljes felszerelését magával kellett cipelnie, a nehéz sebesült cuccát a szanitécek vitték- és oda somfordálok hozzájuk.
- Hova mentek?
- Tudja fene, talán Magyarországba.
- Én is megyek veletek
- Gyere, csak ne vegyenek észre.
Ment minden, mint a karikacsapás. Vonaton Oppel-en át Ausztriába, Odenbergbe érkezünk. Itt osztrák népfelkelők fogták körül a vonatot és leszedtek bennünket. Magyarországba nem lehet menni, Bécsbe igen!
- Én Budapestre akarok menni, Bécsbe nem megyek!
- Magyarországba nem lehet, ha Bécs nem tetszik, akkor itt Odenbergben visznek kórházba.

Azzal be is tuszkoltak a vöröskeresztes szobába, hogy ott várjak, amíg értem jön a kocsi. Valami húsz rusznyák baka aludt a földön, egy közülük a kályha sarokban. Egyszer csak bejön egy káplár és ékes magyar nyelven káromkodva kezdte felrugdalni a magyarul egy szót sem tudó galíciai bakákat.
- Testvér, Te magyar vagy?
- Az, te is?
- Miért káromkodsz olyan pogányul?
- Pesti gyerek vagyok s most ezeket a csujeseket a nyakamba varrták, hogy vigyem őket a káderhez Kolozsvárra. Hogy az ég szakadjon rájuk, én karácsonyra haza akarok menni Pestre
- Tyú testvér én is. Nem vinnél magaddal?
- Jó, megpróbálom az őrt átjátszani. Állj be a sorba, majd egyet nem keltek fel és ráfogom, hogy te vagy az.

Úgy is lett. A kályhasarokban lévőnek a feje egy kendővel volt bekötve- úgy látszik a sapkáját elveszítette valahol- azt kineveztük jómagamnak s tíz perccel később kimentünk a Ratibor-Zsolna felé induló vonathoz. Csuda hosszú 10 perc volt, míg a vonat elindult, nem jön-e meg a kocsi s kisül a disznóság és engem leszednek a vonatról. A vonat végül elindult és megérkeztünk Zsolnára. No, most már jól van, Magyarországon vagyok.

Zsolnán át kellett szállni a pesti vonatra. A galíciai komákat elküldtük a konyhára, ahol az átutazó katonáknak meleg szafaládét osztottak és teát. Szörnyen örültek a menázsinak. Mink meg a káplár komával felültünk a menetlevéllel a pesti vonatra és szépen ott felejtettük őket. Hogy az állomáson a parancsnokság mit csinált velük, nem tudom. 21-én, reggel 9-kor Pesten voltunk.
Itt megint kezdődött a nagy megtiszteltetés. Jó budaörsi népfelkelők hosszú szuronyú Wandl puskával közrefogtak minket, mint valami rabokat. De én hamar meguntam a díszkíséretet, az egyik utcasaroknál megléptem s a karácsony estét a bátyám apósánál töltöttem.
Másnap aztán bementem a Mária utcai szemklinikára. Ott azzal fogadtak, hogy ez nem hadi kórház. Nézze portás úr! Én június óta külföldön turisztikáztam, nem tudom mi a különbség a hadi kórház és a kórház között, én ide vagyok utalva. – Hol a papír? Mutatom a segélyhelyen kiállított cetlit, amelyen csak a nevem, rangom, meg hogy szemsérült vagyok. Híják az ügyeletes orvos-kisasszonyt. Jön, kérdezi hol sérültem meg. Mondom Varsó alatt.
- Jajj, hol volt maga megfigyelés alatt?
Szörnyű méregbe gurultam. Nem vagyok én bolond, ha úgy is nézek ki. Nem bálteremből jöttem, próbálják ki, amit én átéltem öt hónap alatt, tudom isten nem lesz ilyen rózsás az arcuk.
- Jaj, ne haragudjon, nem elmebetegség miatt, hanem hogy nem szenvedek-e valami járványos betegségben!
- Nincs énnekem más bajom, mint a szemem, lábfagyásom, no meg egy kis vérhas
No, erre aztán nagyot sikoltott a jó lélek és szaladt Dr. Liebermann adjunktushoz. Mire azonban visszajöttek, akkorra én már lefordultam a székről, amin ültem puskástól. Végre dr Grósz és dr Liebermann professzorok megoperálták a szemem és eltávolították a behatolt dum-dum szilánkot. Február 4.-én gyógyultan a kórházból elbocsátottak.

Míg a kórházban feküdtem meglátogatta a sebesült társadalmat „- Auguszta királyi hercegnő, osztrák főhercegnő, őfelsége Ferencz József felesége”. Csuda csúnyának találtam, pedig teljes vöröskeresztes hadi díszben jött, szörnyű nagy slepp kísérte. Az udvarhölgyek kis kosarakat tartottak és abból őfelsége saját kezűleg osztotta a szentképet, csokoládét és 10-10 cigarettát.
Mikor hozzám ér jelentem szabályosan a nevem, hol sérültem és a vallásom (evangélikus). Rám néz, markomba nyom két cigarettát és ott hagyott, mint Szent Pál az oláhokat. No, gondoltam, ugyancsak megbecsüli bennem az eretneket.