4. fejezet

Day 2,288, 03:34 • Published in Hungary Hungary • by harangozo

December 5. Hajnalban riadó, majd indulunk, de hogy hova az csak Hahne alezredes tudja. Zúzmarás hófúvásban menetelünk. 5-5 percre megállunk, de leülni nem lehet, mert a zúzmarától vizes a hó, inkább csak a puskával támasztott háti bőrönddel állva pihenünk, ki-ki elvégzi a dolgát. Délfelé megállunk, nagy tiszti lótás-futás a vezető eltévesztette az útirányt. Végre balra kanyarodva megindulunk. Sötét este érkezünk egy faluba, ahol a helyes úton előre ment szálláscsinálók minden század részére valamilyen fedelet iparkodtak biztosítani.

A sötétben ordítoztak a jámborok: "Sechzente compagnie, zweite zug!" Na, ezek mi vagyunk, gyerünk utána, sötétben rámutat egy viskóra, hogy ez a tietek s máris rohant a másik szakaszt elhelyezni. Közelebb bóklászunk, ha az ajtó előtt egy trágyarakás. Na, fiúk, ez jó meleg lesz, mert istálló. Kinyitom az ajtót, nem látok semmit. Tapogatok jobbra-balra, innen is onnan is egy-egy tehén farát érzem. Hát csuda kicsi istálló, hogy fér be ide 60 ember?

- Kinél van gyufa?
- Nálam
- Gyújtsd meg hadd lássunk
- Nem lehet, mert csak három szál van az egész zugnak
- Hát akkor a fal mellett egyes sorban húzódás befelé!

Mikor a sarokhoz érek, megakad a lábam egy nyaláb szénában, felnyalábolom s a jászolig húzódom. Ott a szénát a jászolba teszem és ráfekszem, azon nyomban elaludtam. A többiek a fal mellett leültek és ülve aludtak. Egyszer csak egy hatalmas ütésre ébredek. Hát az egyik, elég hosszú kötélre kötött tehénke a szénához akart jutni s a szarvával ugyancsak dolgozott, hogy a részére olyan ínyenc csiklandozó falathoz jusson. Szörnyű mérges lettem s a puskával fejbe vágtam. A tehén hátralépett egyet-kettőt, de ott meg a földön ülő emberekre lépett.
Akinek a lábára még nem lépett tehén, az nem is tudja milyen fájdalmas, mert a hasított pata szétcsúszik, és bizony leviszi a glazúrt. Iszonyú káromkodással püfölik előre a jámbor tehénkét. Nem tudták miért van olyan hosszú kötélre kötve: kis borjúk volt, s azok előttük feküdtek a jászolnál. Persze az ide-oda bukdácsoló tehenek a kis borjúkat felverték s azok nem lévén megkötve, körbe-körberohangáltak volna, ha mindenhol emberre nem léptek volna. De nem csak a tehenek, hanem a disznók, tyúk had is volt az istállóban, lett is olyan bábeli zűrzavar, hogy olyant még nem látott az Oroszlengyel ország.
Tehénbőgés, bakakáromkodás, disznóröfögés gyönyörű diszharmóniában.
„- nyissátok az ajtót! Hol az ajtó?”

Végre kinyílt az ajtó s a már feljött hold és a hó világításánál megkötötték a borjúkat. Én úgy lapultam, mint a nyúl a fűben, mert ugyancsak elrántották volna a nótámat, lévén a szakasz komáromi várfogságra ítélt s amnesztia reményében önként jelentkezett, java részben lefokozott altisztekből állott, akik nem nagyon respektálták az egy csillagot a nyakamon!
Éjfél után megjöttek a konyhák. Kimentünk menázsiért, mire visszajöttem az ott felejtett szénát megették a tehénkék, feküdhettem a puszta deszkán. Másnap az emberek bajonettel vakargatták le egymásról a trágyát, amiben beleültek a sötétben.

Az oroszok és a mi állásaink között nagyon nagy térköz lett. Az oroszok előre megépített állásaikba vonultak vissza, mink pedig lassan követtük őket, vártuk a támadáshoz szükséges erősítést. A két vonal közé tábori őrsöket küldtek ki. December 8-án sűrű zúzmarás köd ereszkedett le, alig lehetett látni pár lépésre. Ezért a tábori őrsök között kisebb létszámú póttábori őrsökkel tartatták fenn az összeköttetést. Én nyolc emberrel egy kis 3-4 méter magas fenyőfácskás erdő sarkára kerültem. Egész napi munkával ástunk egy árkot, ahova a kegyetlen szél elől bújhattunk. Tetejére sátorlapot tettünk és időnként jobbra-balra 2-2 ember elballagott a fő tábori őrsökhöz meg vissza. Két nap, meg három éjszakát töltöttünk ki felváltás nélkül. Harmadik nap reggelén azzal jöttek vissza az emberek, hogy a fő tábori őrsök nincsenek a helyükön, biztos visszavonultak. No, akkor gyerünk mink is, majd megkérdezzük miért nem hoztak enni-inni. Visszaballagtunk az álláshoz, hát a mi századunk helyett a 8-ik század volt az állásban.

- Hol a 16. század?
- Pietrikowba ment pihenőbe.

Nagy keservesen bandukoltunk utánuk, de már kezdett sötétedni. A városka közepén belebotlunk Tóth kapitányunkba:

- Hát ti honnan jöttök?
- Herr Hauptman, jelentem keményen három napja ezelőtt pótelőőrsöknek lettünk küldve s ottfelejtettek bennünket. Három nap és éjszaka nem kaptunk enni s így a tartalék konzervet megettük és hólevet ittunk.
Olyan vörös lett az öreg, mint a paprika:
- Micsoda? Ott felejtenek 9 embert? Nem veszik észre, hogy hiányzik 9 ember? Herr Fanrich Steiner!!! /szakaszparancsnokunk volt/
Szegény Steiner mióta kétágú volt, nem kapott ki, mint most. Sajnáltuk, mert jó ember volt. Két hét múlva hősi halott lett!
- Hova lett a 9 ember háromnapi faszolása? Gyerünk a számvevő-őrmesterhez…
A szakácsok éppen mosták a kondérokat, már menázsiosztás után voltak. Tóth apánk rájuk ordít, hogy azonnal adjanak enni. Jelentik a szakácsok, hogy nincs semmi, mert kiosztották a vacsorát mind.
- Ja, so! És a 9 ember háromnapi faszolása hol van? – kérdi az öreg csöndesen, de vészjósló sziszegéssel.
- Ők nem tudják, biztosan a cúgban szétosztották!
- Úgy! A 15. század szakácsai ki tudták vinni a menázsit a feldwacheknak, sőt egy főzőkanállal 4 fegyveres oroszt is fogtak, csak ti nem tudtok a bajtársaitoknak enni adni! Kinyitni mindent, kemencét, ládákat!

Hát uram-fia, a kemencében ott illatozott egy lábas marhapaprikás, az iratládában friss kenyér, sajt, szalonna, dohány!
Erre Tóth kapitány úr megvadult s a nála lévő görbe fogantyús bottal elkezdte istenesen ütni-verni a szakácsokat meg az őrmestert. Azonnal leváltotta őket, ki a rajvonalba s minden éjjel járőrre küldte őket. Minket meg nekiültetett enni és a kenyeret, sajtot szétosztotta közöttünk. Ilyen jót Oroszlengyel-országban nem ettünk, még egy hét múlva is nyaltuk a szánkat.