10. fejezet: a háború vége

Day 2,305, 02:39 • Published in Hungary Hungary • by harangozo
1918. január 17-én érkeztem vissza, február végéig szórakoztunk ott. Azaz rohamista kiképzéssel szórakoztunk. Itt létünk alatt négy menetzászlóalj érkezett hozzánk s így kilett a hadilétszámú három zászlóalj, századonként 240 puska.
1918. március elején a mi roham zászlóaljunkat hirtelen összekapták és Stojanownál vonatra raktak bennünket és Krakkóba vittek. Rajtunk kívül még 16 rohamzászlóalj érkezett, csupa magyar és felső ausztriai, tiroli legénységgel.
Megszálltuk a várost. Szalvátor főherceg volt a városparancsnok, szegény nem tudom, hogy bírta ki ilyen messze a fronttól.

Cholm ukrajnához való csatolása miatt a Pilsudszky-féle lengyel légió fellázadt s azok ellen vittek bennünket. Összetűzésre nem került sor, mert a lengyelek okosabbak voltak, mint az osztrákok. Három hétig voltunk itt, ez alatt az idő alatt a fél Bácska asszony népe vonatra kapott s Krakkóba vándorolt.
A bakák házakhoz szállásolták őket, persze ők is velük maradtak és élvezték a házastársi boldogságot. Mostoha anyám is eljött látogatóba s még ott volt, mikor alarmot fújtak s vonatra raktak bennünket megint. Muterkámat is magunkkal vittük Odenbergig, ott átszállt a Zsolna fele menő vonatra.
Egy reggel a morvaországi Iglau városkánál kivagoníroztunk. Itt meg a 81-es morva ezred lázongott, ahogy megjelentünk rögtön nagy csend lett. Ha ennivaló lett volna, szívesen itt maradtunk volna a háború végéig. Csuda jó dolgunk volt. Kb. 10-12 ezer nő dolgozott különböző cipőgyárakban s minket, szegény harctéri farkasokat (csupa nőtlen vagy gyermektelen 32 éven aluli emberekből állt a sturmbataillon) nagyon nagy szeretettel, ölelő karokkal fogadtak. Meg is háláltuk, csak ennivaló lett volna, a morva vér fel lett frissítve! Egy éjjel aztán riadó s reggelre úgy elpárologtunk, mint a kámfor. Szegény Hannák, Liszkák, Mirclik tűnődhettek, hogy talán csak álom volt az egész.

Wien-en át kerülővel, Münchenen keresztül Innsbruckba, egy napi állás után az Etsch folyó völgyének hegyoldalán, egy csomó alagúton keresztül, Brixen, Trien állomásokon át Primoláno vasút állomásáig húzott, tolt bennünket két, három mozdony. Itt aztán kipakoltunk egy völgyben. Ez az utazás volt tagadhatatlanul a legnagyobb élmény az egész háború alatt. A tiroli havasok világa a bácskai, Fejér, Tolna megyei fiúk előtt csuda volt. Éjjel-nappal az ablaknál voltak. 1500-2000m magas hegyek oldalán gurult velünk a vonat. Az egyik oldalon az ember, ha nagyon kidugta a fejét az ablakon, beleütötte a fejét a hegybe, a másik oldalon meg ijedten kapaszkodott a vagon ablakába, mert azt hitte, hogy mindjárt legurul az irdatlan mélységbe, melynek a fenekén az Etsch folyt. Az emberek akkorák voltak, mint a hangyák, az az csak olyannak látszottak.
Primolánó volt az osztrák-olasz határállomás. A szétlőtt erődön keresztül elkezdtünk felkapaszkodni a felhők közé. Az új hegyi bakancsok nehezek voltak, mint a veszedelem, teleragadtak sárral, alig bírtuk a lábunkat vonszolni. No, de a síksághoz szokott magyar ember olyan, mint az öszvér, mindent megszokik. Utoljára, már a tiroli fiúkkal is kiálltuk a versenyt.
Lachézia, Corló, Csizmon-on át, rövid pihenőkkel, az előttünk járó ezred után bandukoltunk, majd a völgyben egyesültünk s heti pihenő után a Monte-Grappával szemben, a Monte-Pertica és a Monte-Asalona között lévő „halál muldén” át a kassai 34-es ezredet leváltottuk, mely a Monte-Perticát tartotta megszállva. Tőlünk balra a 2-es bosnyák sógorok tanyáztak. Egyetlen út a halál-muldén vezetett. Ezen az úton kellett felszállítani az élelmet, lőszert és főleg a vizet. A Monte-Grappán az olasz volt az úr. Szemben éppen az úttal és 100-150m-rel magasabban. Nappal, ha egy szúnyog végigmászott rajta, hát rögtön a 15-östől a 28-as kaliberű ágyúlövedékek tucatjait lőtte rája. Éjjel nem látott a digó, akkor ha kellett, ha nem, rendetlen időközönként, pár tucat gránátot küldött belé. A szétrepülő szikladarabok több kárt okoztak, mint a lövedékszilánkok. Egy felvillanó cigarettaparázs elég volt ara, hogy órákig lője az állásainkat.

Mindjárt az első napon megállapítottuk, hogy az orosz fronton inkább két hetet, mint itt egy napot. Sziklákba robbantott kavernákban állandóan csepegett a meszes víz. Lövészároknak az egymásra halmozott szikladarabokat nem lehetett nevezni. Állva, egyenesen végigmenni a lövészárokban egyenlő volt a biztos fejlövéssel.

Az ennivalót faszénen főzték a szakácsok, mert a legkisebb felszálló füstre órákig tartó ágyúzás volt a felelet. Két hét múlva már mink is olyan hamuszürke, csontra soványodott emberek voltunk, mint az elődeink. Az élelem napról-napra kevesebb. Ha egy málhahordó ló lezuhant a szakadékba, tíz perc múlva már csak a feje, meg a patája volt meg. Állandóan „szárított burgonya”, valójában cukorrépa hulladék volt a cukorgyárból. Főzelék a menü, marmeládé, néha szalonna, vagy lóhúsból gyártott fekete hurka, három evőkanál rumos víz, finom eperfa tea és kitűnő magyar fekete „kávé”.
Ha valakinek valaha gyomorbaja volt vagy szívelzsírosodása az nagyon hamar meggyógyult s a vasszeget is megette volna, ha lett volna.
Én a sziklafal mellé csináltam fatörzsekből egy kis dekungot, egy emeletes ággyal, bár segédem nem volt, mert Jancsi bát a hat gyerek miatt haza parancsolták, de vendég így is mindig akadt, ha megkezdődött az ágyúzás. Egy kis ici-pici asztalkám is volt és egy kilyuggatott vassisak volt a kályha, ha tudtunk faszenet szerezni. A kis kátránypapír tető meg a vízgyűjtő lett, igaz olyan íze volt, mint a petróleumnak, de nagyon jó volt az annak, aki meg tudta inni.
Az Alpoknak még van egy különlegessége az örökös hón kívül. A levegőjét tényleges tiszteknek csak kis százaléka bírja. Az ezredparancsnokságon és még annál is magasabb helyeken. Tartalékos tisztek, a század öreg tisztjei, a zászlóaljparancsnokok, a csudás levegő még a zupás őrmestereket is kipusztította a frontról, a kádernél gyógyítják magukat.
1918. június 16.-án hajnalban a mi borzalmas pergőtüzünk után csatlakoztunk a 15-én megindított osztrák-magyar támadáshoz, mely a Pó irányába indult. Mink a 23-asok a Monte-Pertcáról, a 2-es bosnyákok a Monte-Asalonáról támadjuk a Monte-Grappán lévő olasz állásokat. Délben fent vagyunk a hegy tetején, lelátok az olasz síkságra Verona irányába. Itt kaptam a második kis ezüstérmet. Mind a két ezredet olyan súlyos veszteség éri, hogy alig pár ember lézeng az állásokban, de azért az olaszok ellentámadásait még visszaverjük.


Egy cseh divíziónak, azt hiszem a 4-esnek kellett volna átvenni a további üldözést, de nem jött be. Hiába volt minden véráldozat, az osztrák császár kedvencei, a csehek cserbenhagytak bennünket. Este egy olasz géppisztolysorozatból egy golyó a jobb kezem alszárát rézsút keresztülfúrja. Visszamegyek a kötözőhelyre, majd vonaton Innsbruckba, onnan Komáromba szállítanak s az Új-Szőnyi barakk kórházba kerülök. Az ezred három hadi létszámú zászlóaljából összesen kb. 280 ember maradt, őket, amint később hallottam nem merték Magyarországra hozni, hanem Wiener-Neustadtba szállították, ahova én is felgyógyulásom után bevonultam, ahol már akkor két kis létszámú zászlóalj gyűlt egybe.
1918. szeptember 16.-án a bolgár front, az antant támadása következtében összeomlott. Azonnal a szerbiai frontra szállítanak bennünket. Szeptember 20-án Boszna-Bricskánál már a visszavonuló csapatokkal találkozunk. Október közepén felbomlik minden rend a fronton. Cseh származású divisionáriusunk- Belmont generális- nyergeletlen lovon megszökik. Philip alezredes, egy végtelen jó ember, akit a bakák rajongásig szeretnek, áll az ezred élére és kutyástól, macskástól-sapkarózsástól teljes rendben, november 6.-án átvezet bennünket Vinkovce-Dálya-Gombos irányba haza a káderhez. Zomborban azonban már nem akarnak katonát látni s az ezred szétszéled. A fegyverek javarészét összetörik, hogy ne jusson az ellenség kezére. A tényleges katonákból azonban mégis visszatartottak kb. nyolcvan embert rendfenntartásra. A gombosi hídnál szedegettük le a vonatokról a katonák által rablott, pardon: szerzett, kincstári holmit, de rövidesen leváltottak Fényes László nemzetőrei. Hazajöttem Pestre, itt még 1919. február 14-ig megkaptuk a zsoldot, a világon semmit sem csináltunk, loptuk a napot. Végre 14.-én leszereltek.
A háború alatt egyszer az I. osztályú, kétszer a II. osztályú ezüst és egyszer a bronz vitézségi érmet, Károly csapatkeresztet, sebesülési érmet sávval, hadi emlékérmet a kardokkal és a német becsületrend bronz érmét kaptam. Igazolványaik az okmányaim közt vannak.
Négy ízben sebesültem és az első tűzvonalban voltam:
1914- VII. 26- 1914.XII. 20-ig 5 hó
1915. II. 8- 1915.VI. 11-ig 4 hó
1915. VIII. 26- 1916. VI.10-ig 10 hó
1916. IX. 15- 1918. VI. 16-ig 21 hó
1918. IX. 20- 1918. X. 31-ig 1 hó és 10 nap

Összesen: 41 hó és 10 napot töltöttem, ebből a szegedi vegyes dandárparancsnokság 38 hónapot igazolt. 1914. VII. 26- X.23-ig hivatalos adat nem állt rendelkezésre.
Becsülettel kezdtem, becsülettel végeztem.
Budapest 1919. március hó 1-én.



Balogh Lajos

Ennyi volt a világháborús történelem. Hátborzongató és egyben felemelő is nekem ez a napló, nagyon örülök, hogy megkaptam. Az összes kitüntetését, sisakját és a szuronyát is őrzi még a család. A '60-as években legépelte és még akkor hozzáfűzött egy-két dolgot. Ha érdekel titeket 2 részletben ezeket is megosztom.

Köszönöm, hogy olvastál!