Árnyak a napon [Shadows on the Sun]

Day 561, 12:20 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

Árnyak a napon

A magányos katona csendben ült a bálterem árnyékos sarkában, lassan kortyolgatva a wiszkit, amit egy régi barát hozott oda nemrégen neki, nézve a terem nyüzsgését, ahogy az emberek próbáltak pozíciót szerezni, előnyöket szerezni, hírnévre szert tenni, elkapni a leendő nagyok, befolyásosak pillantását, közel kerülni a lehetséges győztesekhez, felhívni a figyelmet magukra... mulatságos, gondolja magában, neki elég csak megmoccannia, s máris a rivaldafénybe kerül, kap hideget-meleget mindenhonnan, úgy híres, ahogy mind szeretne az lenni... de azok az idők elmúltak, a medálok aranya megfakult, a hírnév már inkább teher mint előny, úgy húzódik utána, mint egy füstből és tettekből szőtt palást, egy köpönyeg, amely elrejti, s amelyről felismerik, egy álarc, ami csak félig igaz, félig hazudik, de leginkább csak szerepet játszik...

Nem akarja már ezt az egészet, csak a csendes sarkot az árnyékos félhomályban, soha többé nem a rivaldafényt - a látványos vezérből és az irányítható bábuból már csak ember akar lenni megint, a szerepek és a hírnév nélkül ami velük jár. Ha kedve tartja harcba megy, ha kedve tartja világot lát, ha kedve tartja még mélyebbre merül az árnyékokba... csak az idő ad választ, a körülmények diktálnak, és a végzet fogja vezetni egyre tovább... mosolyog csendben, a nagy lánggal égés, a küzdelem, a keserű döntések és a küszködés eljött és elment, és ahogy a kor és a tapasztalat jött helyettük, úgy lenyugodott, s leült az árnyas sarokba.

Vállat von, mintha kimondatlan kérdésre válaszolna, talán lesz még kor, mikor felveszi a letett kardot, s az nem fog megremegni, nem rozsdáll el közben, amit a harcos elveszít gyorsaságban, azt megnyeri ravaszságban - a békés csendet ki gyávaságnak, gyengeségnek hiszi, megjárta mind, s most alamizsnáért koldulhat a hatalom körül... a katona látta a csillagokat feljönni, és látta őket lehanyatlani is, a felgyorsult időben felgyorsulnak az életek is, a hullócsillagok sziporkáznak és az esthajnalcsillagok pislognak lejjebb, tűhegynyi fénypontok sziporkáznak az éj fekete bársonyán, mint megbízható kislovagok, a hold mosolyog mindenkire, de megkóvályogtatja a fejeket, felgyújtogatja az érzelmeket, kiabálásra készteti az ösztönöket és összeszorítja a bensőket... majd elmegy a kis vihar mit a felajzott érzékek okoztak, és megint a nyugalom ül rá a tájra mi a katona fejében él.

Árnyak mozognak mindenütt, árnyak a napon, láthatatlanul, érinthetetlenül, anyagtalanul és mértéktelenül... árnyak, kik ablakok egy elveszett világra, árnyak, kik a régmúlt emlékei, árnyak, akika köztünk járó tetteink,árnyak, kik a múltból s a jövőből jönnek. Már tud mosolyogni, jó volt amíg tartott, őszinte a mosoly, nem bán semmit amit megtett és nem rágja magát azon sem amit nem; az élet így hozta, és ő belement abba amit hozott, átment rajta nyitott szemmel, nyitott aggyal, nyitott szívvel... megélte az életét teljesen, megélte ahogy az jött, de nem oldotta fel magát benne, nem adta fel a döntést, a szabad akaratot és a szabad szellemét.

A magányos katona hazaért, haza, ahonnan sosem mozdult el, s mégis bejárta a világot - mert az otthon ott van ahol a szív van - és az élet ott van ahol a szelleme van. Az árnyékban ül most, a wiszki utolját hörpintve ki, visszanézve s előre egyszerre....

az élet mögötte van, de előtte is

semmi sem változott, de mégsem maradt ugyanaz

az élet megy tovább

hát ő is.

Shadows on the Sun

The lone soldier sat quietly in the shadowy corner of the ballroom, sipping occasionally from a glass of scotch that an old friend brought to him some time ago, watching the bustle of the crowd as they rallied for positions, for advantages, for renown and for fame, getting closer to the possible winners, trying to catch their attention, getting their favor, gaining their ear for ideas... it is funny he thinks, he only have to move to be in the limelight, and get hot and cold from all sides, to be as famous as they all want to be... but those times have gone, the gilding on the medals are tarnished, the fame is more of a burden than an advantage by now, it carries after him like a mantle of smoke and deeds, a cloak that hides him and by which people recognize him, a mask that is only half true, half lies and much roleplay...

He wants none of it any more, he wants the comfortable shadows in the quiet corner and never again the limelight - from a figurehead and a pawn he only wants to become a person again, without the roles and the reputation that goes with it. He might go to battle, he might go to see this worls, or he might goes ever deeper into the shadows... only time will tell, circumstances will dictate, fate will lead him ever further... he smiley ever so slightly, the time to fight, to struggle, to burn and flame has come and gone, and as age and experience sets in, he settles down for quietness and peace.

He shrugs, as though answering to an unheard question, there might be a time again when he takes up the sword, it will not falter and it will not rust, and old warriors make up for lack of speed and agility with cunning and tact - taking peace and rest for lazyness and weakness has proved the fate of many now scrounging favours from powers that be... he saw stars come up and he saw them dissappear, fast time makes fast careers, shoting stars burn bright and evenstars fluctuate low, pinpricks in the dark velvet of the night burn steadily, like dependable knights, the moon smiles down on all making heads to wobble, making emotions to burn bright, making instincts scream and guts tighten... and it is gone now, the small storm of hightened sensations, and the lull takes again the landscape in the soldier's head.

Shadows move about, shadows on the Sun, invisible, untouchable, insubstantial and immaterial... shadows that are windows to a lost world, shadows that are memories of times gone by, shadows that walk amongst us as our deeds, shadows of the past and future. He can smile now, it was good while it lasted, it is an honest smile, he does not regret what he has done, he does not rue what he has not - life wanted it that way and he went into it and through with it with open eyes, open mind, open heart... lived his life fully, lived it as it came but never gave up himself, the choice, the free will and the free spirit.

The lone soldier has arrived home - from where he never moved, but still travelled through everything and everywhere. For home is where the heart is - and life is where the mind is. He sits now in the shadows, sipping the last of the scotch, looking back and forth the same time...

life is behind but in front of him as well

nothing changed - but nothing is the same

life moves on

so does he


Quicksilver

.