[monti] Az ismeretlen katona sírja

Day 3,295, 12:22 • Published in Hungary Hungary • by montaigne


1992, Szamosújvár

-Te vagy az?
-Igen nagymama.
-Felismertem a lépteidet. Miért nem kapcsolod fel a villanyt?
-Fel van az kapcsolva, nagymama.
-Ezek a mai villanykörték sem olyanok már, mint régen. Régen még tudtak időtálló, megbízható termékeket gyártani. De ezek a vacak román lámpák…
-Nagyi, csupa 100 wattos Philips lámpákat szereltem a szobádba.
-A szemem…tudod…már nem látok úgy, mint régen. Illetve szinte már egyáltalán nem látok. Ez rettenetes, mert mostanában újra és újra ugyanaz a történetet zajlik le a szemem előtt.
-Milyen történet?
-Soha senkinek nem mertem elmondani. De most már úgyis mindegy. Azt sem bánom, ha most azonnal felakasztanak.
-Nagyi, jól vagy?


-Negyvennégyben jöttek a románok, meg az oroszok. Nagyapádat magával vitte a visszavonuló sereg, és édesanyáddal kettesben maradtunk abban a nagy házban. Féltünk. Nem tudtuk, hogy fognak-e lőni, vagy bombázni. Az értékeinket elsüllyesztettem az udvaron levő pöcegödörbe…ott talán csak nem fogják keresni…majd lementünk a szénpincébe. Vártunk, hogy elvonuljanak. Csendben zajlott minden. Alig néhány lövést hallottunk. A város új urai vagy a levegőbe lövöldöztek, vagy, ha valaki ellenszenves volt, akkor végeztek vele.
-Az oroszok?
-Nem. Ők nem bántották a lakosságot. A románok akartak vért inni. Imádkoztam, hogy essünk túl rajta minél hamarabb. De nem sikerült. Lehet, hogy elrontottam az imát.
-Mi történt?
-Egy őrült ránktört.
-Román?
-…
-Orosz?
-Magyar.
-És mit csinált?
-A mi pinceablakunkból egyedül, egy szál puskával akarta megvédeni az egész várost, úgy, hogy a reguláris hadsereg már messze járt és nem is állt szándékában visszajönni.
-Ajjaj, és sikerült neki? Tudom, hogy hülye a kérdés.
-Lelőtt egy román katonát. A mi pinceablakunkból.
-Uhhh…és utána mi történt?
-Ezt soha senkinek nem mondtam el. Ez az a kép, amit vakon is újra és újra magam előtt látok.
-Könnyíts a lelkeden nagyi!
-A lelőtt katona nem halt meg azonnal. Riasztotta a társait. Először csak bedobtak egy kézigránátot a pinceablakon. Mi a konyhakertre néző pincehelyiségben voltuk, ezért nem esett bajunk, de a szerencsétlen magyar katona vérével meg agyvelejével tele lett a pincefal. Olcsón megúszta, nem szenvedett.
-És itt ért véget a történet…
-Jaj, dehogy…a lelőtt katona társai bejöttek és körülnéztek. Látták a felrobbantott embert és azt hihették, hogy ő a férjem volt.
-…
-Elkaptak, majd a bokámat és a nyakamat a vaságy keretéhez kötözték, úgy, hogy alig tudtam levegőhöz jutni, mindössze a kezeimet hagyták szabadon.
-…
-Megerőszakoltak. Nem egyszer, nem kétszer. Mondtam-e, hogy ötödik hónapban levő terhes voltam? Kislány lett volna.
-…
Majd édesanyádat is lemeztelenítették. Még csak hat éves volt. Szegénykém ellenkezett, sikoltozott, de mit tehetett három megtermett férfi ellen? És mit tehettem én ágyhoz kötözve? Imádkozni kezdtem, hogy Isten adjon nekem erőt, hogy történjen valami, hogy legalább édesanyádat megmenthessem a gyalázattól.
-…
-Isten segített. A katonák egyszer csak megfeledkeztek rólam, mivel minden figyelmüket édesanyádra fordították. Egy letolt nadrágot és a hozzá tartozó pisztolytáskát őrizetlenül hagytak. Nehezen, de elértem. Nem tudhattam, hogy töltve van-e a pisztoly, de ez volt az az egyetlen halvány esély, amiért imádkoztam. Egy dologra gondoltam…a lányom életét, ártatlanságát akartam megvédeni. Bármi áron. Nagyapád sokszor vitt engem vadászatra. Ismertem a fegyvereket, tudtam, hogyan kell kezelni és nem haboztam.
-Lelőtted őket?
-Hát nem. Ugyanis a zajra, édesanyád sikoltozására odajött egy orosz katona, aki vélhetőleg a rendet akarta volna fenntartani és gondoskodnia kellett arról, hogy az elfoglalt területen ne történhessenek atrocitások a civilek ellen. Elkezdtek egymással üvöltözni, majd az egyik román katona elvesztette a fejét, fegyvert rántott és kitört a lövöldözés. Az utolsó túlélőt már én magam lőttem le. Nem mindegyik halt meg azonnal. De hidegvérrel még egyszer lőttem. Meg még egyszer. És vártam, hogy akkor most mi lesz.
-És mi lett?
-Semmi. Senkinek nem hiányoztak. Gondolom, hogy ők lehettek a Szamosújvár visszafoglalása során harc közben eltűnt hősi halottak egyike. A katonák erőszakoskodását követően éreztem, hogy elvetélek. Miközben ott van a pincében egy felrobbantott és négy agyonlőtt hulla, az udvarban meg még egy.
-Mit tettél?
-Beesteledett. Megkínlódtam a nyakamon levő kötéllel, de valahogy kilazítottam és édesanyádat is ki tudtam oldani. Megsirattam az elvesztett magzatot, megvigasztaltam a síró lányomat. Felmentem a házba és lecseréltem a véres, szétszaggatott ruhámat. Majd munkához láttam.
-Munkához?
-Először az udvarról bevonszoltam a lelőtt katonát, majd reá és társaira lapátoltam a szenet, hogy ha valaki ismét ránk tör, akkor ne legyenek szem előtt. Nem tudom, hogy lapátoltál-e már szenet hat hullára. Nehéz volt, egy ember is sok helyet foglalt, hát még hat? Másnap viszont elkezdtem gondolkozni azon, hogy nem maradhatnak mindörökké a szén alatt, mert a hullabűz árulkodni fog. Eltüzelni sem tudtam volna őket, mert ahhoz először fel kellett volna darabolni őket. Daraboltam már őzet és bárányt, tudom, hogy nem könnyű. Szerintem embert darabolni sem könnyebb, úgyhogy letettem róla. Végül azt a megoldást választottam, hogy elégettem a ruháikat, meg minden egyéb személyes holmiikat, majd az undoromat leküzdve egy harapófogóval kihúztam a fogaikat.
-Miért?
-Hogy ne lehessen őket olyan könnyen azonosítani. Szerencsére nagyapád mindenféle vegyszert tartott a laborban, úgyhogy rövid keresgélés után megtaláltam a sósavat. Azzal öntöttem le az arcukat és az ujjbegyeiket. Még így sem mertem kivinni őket a házból, nehogy meglásson valaki, úgyhogy a pincében kezdtem gödröt ásni. Nem volt könnyű. A föld keményre volt döngölve, édesanyád folyamatosan sírt, mert félt egyedül lenni fent a földszinten, én meg a vetélés utáni sokkos állapotban voltam. Véreztem, éheztem, fájt mindenem, különösen a kötés helye a nyakamon. Viszont a düh és az elkeseredés megsokszorozta meg az erőmet.
-A fegyverekkel mit csináltál?
-Annak idején rengeteg eldobált fegyver volt mindenfelé. Egyik esős éjszaka kivittem mindet és letettem az ortodox templom kapuja elé. Dugdossák ők a továbbiakban, vagy csináljanak vele, amit akarnak!
-A hullákkal mi lett?
-Nagyapádnak sosem mertem bevallani ezt az esetet. És édesanyád is élete végéig hallgatott, pedig pontosan emlékezett minden pillanatra. Tudod…számomra egész életemben nem volt más férfi, csak ő, no meg ezek a halottak, aki maguknak keresték a bajt. Nagyapád tudom, hogy megbocsátott volna, de én soha nem voltam képes erről beszélni. A hullák meg békésen, vagy békétlenül nyugszanak, vélhetőleg most már mindörökké, ugyanis a régi házunk helyén az ötvenes évek végén egy szép, nagy áruház épült.
-…
-Szerencsére a vasbeton alapot nem ásták túl mélyre, viszont legalább fél méter vastag. Jó dolog, hogy azóta nem hat hulla társaságában fekszem le minden este.

Üss a közlöny szerint!