Join the new world

A dal

2016 december, Moszkva

Megint arra ébredek, hogy ütemesen nyikorog az a fránya ágy, amivel csak az a baj, hogy nem az én ágyamról van szó. Hajnali kettő van, ebből már lesz alvás. Így megy ez majdnem minden héten keddről szerdára, csütörtökről péntekre és szombatról vasárnapra virradó éjjel.

Ágynyikorgás, ütemes, ismétlődő mozdulatok, időnként felszakadó sóhajok. Fiatalok lehetnek az ágynyikorgatók és meglehetősen intenzív életet élnek. Jó nekik, csakhogy a szerelmi örömüket öntudatlanul is (vagy talán szándékosan?) meglehetősen sok szomszéddal megosztják. Igen, én is egy passzív elszenvedője vagyok ennek a végtelen szerelmi történetnek.

Az ágy nyikorgatása általában fél óra-negyven percet, néha egy órát is eltart. Respect. Ez van…fiatalok. És amikor az átlagember azt mondaná, hogy na, akkor most egyenként, vagy együtt, kéz a kézben mennek zuhanyozni, akkor jön a meglepetés.

A hölgy egyszerűen csak dalra fakad hajnali háromkor, néha annál is később. Igazság szerint dühöngenem kellene, mert másnap általában a munkában kell helyt állni, és ha nem vagyok eléggé kipihent, akkor hibázhatok, ha viszont hibázok, akkor mehetek a levesbe. Szóval sokba kerülhet nekem ez a szórakozás, de az ember attól ember, hogy nemcsak bankszámlából és racionalitásból áll. Tudom, hogy te kedves olvasó egy makulátlan lélek vagy (és meg sem fordul semmiféle pajzán gondolat a fejedben), és alapjában véve majdnem mindig én is az vagyok, de most itt mocorog bennem a kis ördög, aki ilyenkor beindítja a fantáziámnak legélénkebb és legpajzánabb területeit és magam elé képzelem, hogy hogyan lehet úgy pengetni ezen a nagyszerű hangszeren a húrokat, hogy ilyen gyönyörű hangok jöjjenek ki belőle.

A hölgynek nemcsak nagyon szép, kellemes hangja van, hanem valahogy kiérződik belőle a boldogság és elégedettség. Felesleges összefüggést keresni az ágynyikorgások hossza és intenzitása, illetve az azt követő zenei élmény milyensége között. Valami sokkal mélyebb összefüggésnek kell léteznie, ha egyáltalán van bármiféle összefüggés.

A múlt hét csütörtök éjszaka, illetve inkább már pénteken hajnaltájt, úgy fél négy körül az Operaház fantomját hallhatta a nagyérdemű. Szerintem hallótávolságon belül mindenki ébren lehetett, de ezek az oroszok szerintem túlságosan is csendesek, visszafogottak, vagy csak nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Egyedül én tapsoltam, lelkesen, önkívületben és kiabáltam, hogy „Bravo, isjo ágyin ráz” (bravó, még egyszer). Erre olyan csend lett, mintha besózták volna az épületet a 18-ik emelettől felfele a negyvenedikig.

Most csak az a kérdés, hogy az ágynyikorgás után mi lesz a mai műsor?
Ha lehetne, akkor Verdit, vagy Offenbachot javasolnék. Esetleg Mascagni? Na lássuk...

Óóóóó, van-e annál kellemesebb zenei-intellektuális élmény, mint az, hogy az ember Puccini Turandot-jára bontja a sört? Ez az egyik kedvencem. Valahogy jobban illik az adott helyzethez, mint a korábban műsorra tűzött Schubert féle Ave Maria, vagy Albinoni Adagiója. Habár mindkettőt szépen adta elő.

És mennyire illik a Nessun Dorma ária szövege a mostani helyzethez?
Nagyon is, "Nessun Dorma" olaszul annyit jelent, hogy "senki ne aludjon".

(Calaf, az ismeretlen herceg)

Senki ne aludjon! Senki ne aludjon! Még te sem, ó hercegnő,
Ki hideg szobádban
A szerelemtől és reménytől reszkető
Csillagokat kémleled

De rejtvélyem önmagamba zárva vár,
S a nevem senki sem tudja meg!
Nem, nem, azt ajkaidra súgom majd
Mikor felragyog a fény!
És csókom feloldja a csendet,
Mi téged az enyémmé tesz.

(Kórus: női hangok)
A nevét senki sem tudja meg....
S jaj nekünk, vesznünk kell, vesznünk kell!

(Calaf, az ismeretlen herceg)
Oszoljon az éj homálya, s bukjatok alá, csillagok!
Bukjatok alá, csillagok! Amint itt a hajnal, győzni fogok!
Győzni fogok! Győzni fogok!



A kisebbik bajom a Nessun Dormával, hogy ezt nem szopránra (mezzoszopránra?) írta a halhatatlan Mester, hanem tenorra. Sőt, talán nem is ő írta, ugyanis az utolsó munkáját már csak a tanítványai tudták befejezni. Ha csak egyszer szeretnéd ezt a remekművet meghallgatni, akkor Pavarotti előadását ajánlom, ennél jobbat úgysem fogsz találni. Megkockáztatom a kijelentést, hogy a közelébe sem lehet kerülni. (Azóta meghallgattam Simándy előadásában is. Hm...lehet, hogy elfogult vagyok, döntetlenre adom.) Női előadók ritkábban vállalkoznak erre az áriára, de egy tizenhárom éves chicagói kislány (vitathatatlanul korszakos zseni) ezt a dalt olyan gyönyörűen és mindennek felett sikeresen adta elő, hogy majdnem megnyerte vele az America Got Talentet-et. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy nem ő nyerte meg.

A nagyobbik bajom az, hogy ez egy nagyon rövid ária. Persze az előadó szempontjából ez a másfél-két perc gyötrelmesen hosszúnak tűnhet, még akkor is, ha őt Luciano Pavarottinak hívják. Szóval alig van annyi időm, hogy felhörpintsem a sörömet, a cigire már nem is érdemes rágyújtani, inkább villámgyorsan felöltöztem. Igen, ma kiderítem, hogy kicsoda énekel nekem, nekünk hajnalok hajnalán, ágynyikorgást követően. Egyszerűen lemegyek az épület elé, mintha csak sétálnék (már miért ne sétálhatna valaki hajnali négy körül a mínusz huszonhárom fokos hidegben, sötétben, hófúvásban?). Aki utánam kijön a lépcsőházból, jó eséllyel az vagy az énekes csaj, vagy a szerencsés fiatalember. És hogyan tovább? Lesz-e „tovább”? Nem tudom, de nem is kell annyira előre szaladni.
Pillanatok alatt megfagytak a szempilláim, bepárásodott a szemüvegem és a szél bevágott a nyakam mögé. Hülye vagyok, hogy egy ismeretlen nimfát próbálok meglesni, akihez soha nem lesz és nem is lehet közöm? Inkább csak sejtem, mint látom a tejfehér szemüvegen keresztül, hogy nyílik a lépcsőház ajtaja és kilép rajta egy jól öltözött – alkata alapján nagyjából negyvenes hölgy. Ő lenne az? Még visszahajol egy kicsit a vasajtó felé, talán egy búcsúcsókot vált a (vélhetőleg alkalmi) párjával, majd beül a bejárat elé odaguruló Porsche-ba. Ezért kár volt lejönnöm.
Rohanok is vissza, legalább azt láthassam, hogy ki az a szerencsés fiatalember, akivel a hölgy azt a búcsúcsókot váltotta.

Meglepi
Egy húszas éveinek elején járó fiatal lány mellé szálltam be a liftbe. Egzotikus vonásai vannak, de manapság Moszkvában inkább az a ritkaság, ha olyan arcot látok, akiben nem tudok felfedezni egy cseppnyi keleti vért sem.

Szóval ez a két hölgy nyikorgatta az ágyat. Többek között ezért is lehettek ezek a randevúk ilyen furcsa időpontban, ugyanis Oroszország anyácska nem igazán szereti a bármiféle devianciát, márpedig ez a kapcsolat teljes mértékben annak számít. Másodpercek alatt repít a lift a huszonhetedik emeletre, úgyhogy nincs veszíteni való időm. Összeszedtem minden orosz nyelvtudásomat.

-Önnek gyönyörű hangja van. Imádom az operaáriákat.
-Köszönöm.
Döbbenten, elkerekedett szemekkel nézett vissza rám. Rájött, hogy kiesett a szerepből, elszólta magát és baromira nem örült a helyzetnek. Terelni próbált.
-Önnek meg furcsa akcentusa van.
-Magyar vagyok, eléggé szenvedek az orosz nyelvvel. De a szép zenét ettől még szeretem.
A kialakult másodpercnyi patthelyzetből végül ő mozdult ki elsőnek.
-Én Nyina vagyok, magam sem tudom, hogy milyen nemzetiségű. Mondjuk orosz. Azért jöttem Moszkvába, mert tanulni szeretnék, geológus akarok lenni.
-Ilyen hanggal?
-Nincs munkám, nincs hol laknom, kell a pénz. Ezért énekelek néha. Ha megfizetik.
-Ha megfizetik?
-Igen, ha nagyon jól megfizetik.