Életút - Life-cycle

Day 861, 01:28 • Published in Hungary Hungary • by Moon-circle

[English version below]

Életút az eRepublikon

Tegnap volt egy érdekes beszélgetés a chaten, arról, hogy ki, miért hajlandó ingyen hosszú órákat (napi 8-10-ről van szó) komolyan melózni ereppel az IRL élete, munkája, családja mellett. Hangsúlyozom az ingyen-t mert nem arról volt szó, hogy ez fizetést érdemelne, sőt még csak nem is a lopásokról volt szó (elnézést ezért, tudom, mostanában erről kellene írni). Merthogy már rég nem lehet napi 1-2 órában Valakinek lenni erepen, ez egy olyan tény, amivel lehet vitatkozni, csak nem érdemes.

Alapból ugyanis mindenkinél úgy kezdődik ez az egész, hogy ez egy játék, addig érdemes foglalkozni vele, amíg élvezetet okoz, és annyit (időben, netán pénzben), amennyi még nem megy az IRL rovására. Csakhogy az, aki maga aktív, agilis, intelligens ember, az hamar rájön a játék és a közösség komplexitására, arra, hogy ha több időt/energiát fektet be, mint X másik ember, akkor - ellentétben az IRL-lel, ahol ezer más dolog függvénye is a siker - akkor itt elég jó eséllyel tud elérni valamit, pl. egy rangot, címet, bevételt, hírnevet: azaz instant elismerést. Így aztán itt van többet, fegyvert oszt, cikket ír, cégezik, monetarizik, chatel napszámra, stb - és egyre több időt, agyi energiát fordít a játékra. Jönnek is a visszajelzések, kongresszusi tag lesz, Média Mogul, FM, államtitkár, stbstb. és kezdik ismerni a nevét, megkérdezni a véleményét, figyelni rá, amit mond.

Namármost a dolgok természetéből következően egy idő után emberkénk - akárki is az, hiszen ez nem egyről szól - eléri a képességei határát. Már elsajátította azt amit el tudott, kielemezte azt, amit még megértett, megírta azt, amit meg tudott, eljutott addig a posztig, amit még biztonsággal be tudott tölteni. De tovább hajtja pont az, ami eddig is elhozta - az akarata, a kedve, a képességei. Lassan elkezd ingoványos területre tévedni, már nem 100%-ig biztos a döntéseiben, az elemzéseiben, az alá tartozók kezelésében. Egyre több hibát vét, amelyeket eleinte még ki tud javítani, és el tud titkolni, de később egyre láthatóbbá válnak és sajnos egyre veszélyesebbekké is. És felhangosodnak a kritikus hangok is, rámutatnak a hibákra, a tévedésekre, neadjisten a bűnökre; felhangosodnak a politikai ellenfelek, akik addig is keresték rajta a fogást, de amíg tökéletesen dolgozott, addig nem találták, csak a hazugságok, a lejáratás ült tőlük, merthát emberek vagyunk...

És az, amiért addig egyre többet dolgozott, az emberek, a játékostársak elismerése lassan elhalkul, ahogy bizonytalanná válnak, hogy kinek higgyenek - a támadóknak, ellenfeleinek hátha igaza van, a lejáratásban hátha van valami, ha ennyire mondják, az újak jönnek, akik már csak a legendákat hallják, az igaz történetek túl hosszúak és bonyolultak ahhoz, hogy megismerjék - és ahogy nem kapja meg a visszajelzést, hát ő is elgondolkodik, hogy megéri-e befektetnie azt a napi (ekkor már közel) 10 órányi agyi erőfeszítést ebbe a játékba, ahol a jól végzett munkát elvárják, de a legkisebb hibára is azonnal lecsapnak a hiénák, akik gyakran ezredannyit sem tettek mint mi? És ahogy elbizonytalanodik, meginog, úgy követ el valóban egyre több hibát, próbálja azokat egyre jobban eltitkolni, és visszatámadni az őt marcangoló farkasokra. Hisz hibát azok is követnek el...

De amint visszatámad, ő is egy lesz csak a kisemberek szemében az 'elit mindig marja egymást' kategóriából... a 22-es csapdája ez számára, több tekintetben is, hiszen ha nem válaszol a vádakra, akkor a nyilvánosság soha nem ismeri meg az ő álláspontját, az emberek az ellenfelek lejáratásából ismerik meg - míg ha válaszol, akkor elkönyvelik őt is a civakodók egyikeként, a vitában besározza magát, ha akarja, ha nem. Abbahagyná már ekkor, hiszen a további erőfeszítés már messze nem okozza neki azt az élvezetet, amiért elkezdte - de még be akarja fejezni, amit elkezdett; de nem látja még azt, aki át tudná és akarná venni a helyét; de még mindig hajtja bell annak a tűznek a maradéka, amit a siker okozott; még mindig benne van mélyen az, amiért idejött, a haza, az ország, a közösség segítése; de még mindig visszahozza nap mint nap a hozzászokás és az a kisebb közösség, ahol megtalálta a helyét.

Kezd kiégni és felőrlődni a munka, a támadások és saját kétségei, érzelmei, mozgatórugói között. Már rég nem tökéletes, amit csinál, de már magát is áltatja - a paranoia csírái is megjelennek ekkor. Egy lefelé haladó spirálba kerül, amiből nagyon nehéz kiugrani. Vagy abba kell hogy hagyja a játékot, vagy azon belül újrakezdenie - elmenni minél messzebb, más közegbe, és ott kvázi újrakezdeni. Egyik sem könnyű. Gyakori a látványos, balhés, szenzációs kilépő, ami sajnos gyakran nem pozitív, hanem botrányos.

És ez nem egy személyes, konkrét emberre vonatkozó életút. Ez általános. Vannak egyéni különbségek, de a folyamat nagyjából hasonló minden ismert embernél erepen.

Mik a tanulságok? Ez már egyénibb, de még mindig levonható egy-kettő általánosságban is.

1. Próbáljunk meg megállni, amikor a személyes életutunk csúcspontjára érünk (aka nem mindenki alkalmas elnöknek). Ne erőltessük tovább, mert belekerülünk ebbe a 22-es csapdájába. Addig hajtsuk magunkat, amíg biztonsággal tudjuk és élvezzük amit csinálunk. Amíg biztosak vagyunk magunkban a támadásokat is könnyebb leszerelni, elviselni.

2. Kritizálni könnyű, sajnos túl könnyű. Más hibáját/tévedését azonnal észrevesszük és elítéljük. Talán ha mindannyian csak egy picit visszafognánk magunkat amikor ezt akarjuk tenni, mondani, az nagyon sokat segítene az össz-hangulaton erepen - és ez az újak szempontjából is hihetetlenül fontos lenne.

3. A politikai ellenfelek szembeállása annyira éles lett, hogy az még IRL is párját ritkítja - holott itt még a különbségek is kisebbek a pártideológiák között. Ha csak egy kicsit csökkentenénk a pártszembenállást, a párttrollkodást, az rengeteget jelentene.

4. Ha eljutottunk a kiégésig, a felőrlődésig, akkor ne akarjunk egy látványos kilépővel búcsúzni (Falban-effektus). Ha már elmegyünk, ne tegyünk utoljára még rosszat az országnak, amiért annyit dolgoztunk, ne áruljuk el azokat, akik megbíztak bennünk.

Quicksilver


A life-cycle on eRepublik

Yesterday, we had a real serious talk on the chat about how and why would somebody spend long hours (8-10-12 daily even) working on erep, besides IRL work, family and life. Because... make no mistake, nowadays on erep you simply cannot be Somebody in 1-2 hours daily.

Basically, we all start out with erep being only a game, with which we should play so far as it causes positive feelings; and spend as much here as is still not hurting our IRL life. But. Soon we all who are intelligent and active players realize that this is a complex community role-playing game behind the seemingly simple ingame structures, and if we spend more time/energy than others, then we can achieve things that are quite harder to achieve IRL - I mean rank, title and popularity. So we start to be really active, involving ourselves in a number of areas, like military, companies, monetary or politics - being present on the chat/forum all day, and generally spend more and more time on it. And, at first, the feedback is coming nicely, we become FMs, congressmen, minister, Media Mogul; people start noticing us, asking for our opinion, listening to what we say.

But, but, but. As things are everywhere, after a while we got to a position or a point where we reach the end of our abilities. We know what erep offers, we know how people work, we understand strategy and economy, we got to a position where we can safely and successfully work. But we go on. We are encouraged to go on by that very thing that brought us to this point - our will, intelligence and abilities. Slowly, the feld becomes swampy. Slowly, our analysis is not 100 % any more. Slowly we start to make mistakes - small at first that we can correct and hide, but bigger later that our opponents, our enviers notice, our political competitors point out and use against us.

And also the recognition, the acknowledgement of the people slowly falters, as they become unsure of whom to believe - to the opponents, who might be right in the their slander? To the oft-said lies that might have a ring of truth in them? The new players cannot know every detail, and can be mislead by anything, as erep offers no reliable histroy, not even answers for real crimes, like theft. And as we do not get this acknowledgement any more, we start to ponder if it is worth spending so much on this so-called game, where perfect work is expected but the smallest mistake is put on pillory and condemned by those who often haven't worked the tenth of what we have done? And as we become unsure, we make even more mistakes, we try to hide them, and finally we try to attack back to the wolves that torture us...

But as soon as we do this, in the eyes of the population we become one of 'those who fight for power'... it is really a catch of 22, if we do not answer to accusations, then people will know only our opponents' point of view; but if we answer, we are taken as one of the fighting politicians - we are dirtied by the very thing that can defend us... By this time we are close to giving it up, only a few thing make us stay for a while: the remnants of the fire that started us on our journey; the memory of the success and fame; the duty and tasks that we accepted; and the smaller community where we found our niche.

But we do get burned out eventually. The attacks and our own conscience, feelings and emotions are faltering, what we do is now far from perfect, but by this time we oft delude ourselves too - even the first strands of paranoia appear. It is a downward spiral, that is very hard to break. Either we must stop playing altogether, or go far, to an unknown land and people, and there start anew. Neither is easy. Often it is accompanied by a scandalous exit, that forever smears a good name.

What are lessons then?

1. Try to stop at the top, at our personal top (not everyone makes a good president). Do not force ourselves to go further than we can safely handle and what we enjoy doing. As far as we are sure of ourselves and what we do the attacks are easier to defend from.

2. It is easy to criticise, all too easy. We always notice others' mistakes and sins and are quick to condemn those. If only we would constrain ourselves in this, the overall mood would be far more welcoming to new and old players alike.

3. The political infighting is now so serious that it is even worse than IRL. Here also even a little self-constraint and a bit more understanding would result in a better mood in the community.

4. If we still get to the point of burn-out... do not say good-bye with a scandal, a theft, a bad thing. If we decide to leave, our last act shall not be something that hurts the country that we worked so much for, shall not betray people who trusted us.

Quicksilver

.