[FF/A] Évadzáró

Day 2,827, 05:05 • Published in Hungary Hungary • by Atheel



XXIV. Epizód; Évadzáró
Ez az "évad" utolsó része, igen. Ilyenkor szünetet szoktak tartani. Hogy mennyit? Kitaláltam egy játékot: 100 nap szünetet tartok a következő rész előtt, mínusz 1 nap minden egyes vote után! Vagyis ha 100 vote jön, már holnap folytatom (na jó azért adjatok egy hetet legalább!) ha 10 akkor 90 nap múlva. Ez milyen már? Hatásvadász, és szemétség, tudom. De ez van. Jó szórakozást!

NYEREMÉNYJÁTÉK!

A játék továbbra is él, mindazok között, akik bármekkora összegű endorse-ot nyomnak a cikkre, kisorsolok 10db q7-es tankot, és ha már nyom endorse-ot, remélem nyom voteot is, szóval így szeretném buzdítani olvasóimat az olvasás mellett a szavazásra is!

A szombati nyertesünk rRonin, a tankokat egy levél kíséretében megkapta, gratulálok!

A következő nyertest szerdán hirdetem ki, addig is sok sikert! A nyertes pedig kvasztics, gratulálok neki!
Hirdetés!


Avatárok, újságbannerek, logók készítését vállalom! Egy arckép 4g, (kezdőknek, ha nem fake, 1g kedvezményesen!) MU-knak személyre szabható egyenavatár 10g, aztán személyre szabás onnantól 1g/fő, újságdesign 5g, a többi pedig egyéni elbírálás alapján!

Néhány az első pár avatárom közül, amik elkeltek, a teljesség igénye nélkül:
Érdeklődni kommentben, vagy PM-ben!

u.i.: Mostanában eléggé el vagyok havazva, és megrendelésből is van bőven, szóval ha nem reagálnék egyből, az nem jelenti azt, hogy nem csinálom meg, csak lassú munkához idő kell!

Hirdetés vége

Sejtettem, mi következik.

Itt vagyok, a Nor Galben-en újra, románok hurcoltak el, elkábítottak, megkötöztek, és a már ismerős kihallgató helységbe hoztak. Csakhogy ezúttal sem Hercegno, sem Anonymus22 nem volt itt, hogy szorult helyzetemből kimentsenek.

Úgy éreztem, magam vagyok, teljesen egyedül.

Pedig még fel sem ocsúdtam döbbenetemből, amit a szemivel való újbóli találkozás okozott. Azt hittem, végre közel kerülök a Fekete Futóhoz, teljesíthetem küldetésemet, és megölöm, erre kiderült, hogy ilyen személy még csak nem is létezett soha. Hogy nem is küldetést kaptam én, hanem egy félreértés eredményezte minden eddigi kalandomat. Hajlottam rá, hogy azt higgyem, minden eddigi hiába volt, és továbbra sem tudtam mindent a múltamról, mindössze annyit, amennyit a fehér macskának érzekése volt közölni velem, mielőtt elraboltak. Megint...

Szorult helyzetemhez képest igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni a széken, és vártam, hogy valami román vallatótiszt belépjen, és kedélyesen eltársalogjunk egymással románescu nyelvescu. Sokáig voltam benn egyedül, láthatóan nem siettek, hogy kihallgassanak, és mivel az elsötétített szobában csak egyetlen, gyenge fényű lámpa pislákolt, meg sem tudtam saccolni, mennyi ideje lehetek már ott, vagy egyáltalán milyen napszak van.

A szoba berendezését azonban alaposan az eszembe véshettem. Két szék. Egy asztal. Halvány fényű lámpa lógott fölötte, míg az asztalon állt egy vallatólámpa, de ezt még nem kapcsolták be. A lámpán túl nem más feküdt keresztbe, mint az én egyedi SG 550-esem, és néhány írótoll, meg gémkapocs, csak úgy szanaszét heverve.

Bárcsak elértem volna a fegyvert! Képesnek éreztem magam, hogy kitörjek vele innen, de akárhogy próbáltam nyújtózkodni, csak az egyik tollat értem el a számmal. Ha már elvenni nem tudtam, úgy döntöttem más se használhatja, és addig ügyeskedtem a tollal, míg valahogy belepiszkáltam a csőbe egy gémkapcsot. Elszórakoztam ezzel egy darabig, de volt időm bőven.

Amikor nagy sokára nyílott az ajtó, már félálomból riadtam fel, és éhség mardosta gyomromat, ami annak volt a jele, hogy legalább egy fél napig várathattak. Felkapcsolták a vallatót, ami filmklisé-szerűen egyenesen a szemembe világított, ettől pedig aligha láthattam az érkező arcát.

Minden sietség nélkül leült velem szemben, és kezét az asztalra fektette, a fegyver mellé. Hunyorogva sikerült kivennem fehér szakállát, és színes, régies ruháját, de nem ismertem volna fel, ha az édes testvérem lett volna sem.

Mély, nyugodt hangon beszélni kezdett, hibátlan, kellemes kiejtéssel.

-- Nagyon sok problémát okoztál, Atheel. -- Mondta. Közelebb hajolt, és mélyen barázdált arca furcsán ismerősnek tűnt, bár még mindig nem láttam egészen. -- Tudom, persze... Meggyőződtem róla az utóbbi időben, hogy fogalmad sincs róla, mit művelsz, de félő, lassan a feje tetejére állítanád ezt a világot, és vele együtt engem is. Ezt pedig nem engedhetem meg.

Szünetet tartott, és hátrébb hajolt, kívül a látóteremen, úgyhogy csak a kattogásból és susogásból jöttem rá, hogy rágyújtott egy cigarettára. A gyújtót a fegyverem mellé tette le. Nagy füstpamacsot fújt felém, aztán folytatta.

-- Nem azért töröltem az emlékeidet, hogy újra felfedezd őket! -- Közölte vádlón, az én fejem pedig máris zsongott a szavaitól. Mélyet szívott a cigiből, míg bennem kezdett összeállni a kép, és lassan rájöttem, kivel is beszélgetek éppen. -- Annyira könnyűnek tűnt minden, és te belerondítottál a tervembe... Most mégis mihez kezdjek veled?

-- Elengedhetnél... -- Próbálkoztam reménykedve, de csak nevetés volt a válasz, és újabb füstfelhő homályosította el a lámpa erős fényét.

-- Igen, megtehetném, mint ahogy legutóbb, de az nem vezetne célra... -- Motyogta, de azért felállt, és miközben nagyokat szippantott, odalépett hozzám, és egyszerűen eloldozta a kötelékeimet. Meglepett, amit csinált, de így már kétség sem fért hozzá, kivel is állok szemben. Plato babrált a kötelekkel, teljes életnagyságban, szájából kilógó, drága cigivel, ősz hajával, és ősrégi tógájával. -- Egyre jobban bánom, hogy elhoztalak Novoszibirszkből...

-- Mi történt Novoszibirszkben? -- Kérdeztem csuklómat dörzsölgetve, és erősen koncentráltam a Nagy Öregre, hátha végre szembesít múltammal, amitől, úgy tűnik, éppen ő fosztott meg.

-- Akkor hát mégsem emlékszel még mindenre... Végül is alapos munkát végeztem. -- Leült az asztalra velem szemben, és pöfékelt egy kicsit, mielőtt belekezdett volna a meséjébe. Kicsit vívódni látszott, de aztán vállat vonva belekezdett. -- Emlékszem rád, Darth Atheel. Fiatalon érkeztél, tettre készen, lelkesen, kreatívan... Büszkén harcoltál népedért, és lelkesítetted őket, de néped nem a Választott Nép volt, nem az én románjaim, hanem az ősellenségük, a magyarok.

Felállt, és visszasétált az asztal túloldalára, elnyomta a csikket, és újabb szálat vett elő, de mielőtt meggyújtotta volna, folytatta.

-- Meg kell értened, a Választott Nép mindennél fontosabb számomra! Fontosak a tehetséges katonák, írók, közgazdászok is, de a Nép áll mindenek előtt. Próbáltalak eltántorítani, de nem sikerült hosszabb időre... Átvetted DJOZIKE tanait, és hirdetted is őket... Lelkesítetted a többi magyart, és erejük egyre nőtt, már komolyan fenyegették az Enyéimet, ezért véget kellett ennek vetni! -- Megállt egy pillanatra, a gyújtóért nyúlt, és meglökte kissé a fegyveremet. Láttam a csőben megcsillanni a gémkapcsot, szépen beékelődött, kellemetlen meglepetést szerezhetett annak, aki elsőként elsüti majd. Plato rágyújtott, és füstöt fújkálva, hanyagul fel-alá járkálva mesélt tovább. -- Novoszibirszk nagy győzelem volt a tieidnek, de nagy győzelem volt nekem is! Súlyosan megsérültél a csata alatt, és elszakadtál a társaidtól, könnyű volt hatalmamba kerítenem téged. Felajánlottam, hogy csatlakozz hozzám, és megtarthattad régi porhüvelyedet is... Mármint, persze nem élhettél benne, de gondoskodhattál róla, hiszen Scytha Archer lelke átköltözött benne, és így részben fennmaradt a neved, és a hagyatékod is.

Megtett két teljes kört, aztán megállt előttem, én pedig ittam minden szavát.

-- A magyarok soha nem látott hódításba kezdtek, elmosták Népemet a föld színéről, és létrehozták a legerősebb szövetséget, melyet valaha is látott a Föld... de akkor már az enyém voltál, és a tervem mozgásba lendült. Engedtem, hogy a magyarok legyenek a legnagyobbak, de csak azért, hogy az én népem végül csellel átvehesse a helyüket! -- Megint az asztalnak támaszkodott, és szinte egy levegővétellel elszívta a második cigaretta maradékát. Önelégült arcot vágott, úgy közölte velem: -- A magyarok elbizakodottá váltak, elvakította őket a sok csillogó plecsni, amit hozzájuk vágtam, a vagyon, amit nekem köszönhettek, és nem is voltak már hajlandóak megmozdulni, ha nem kecsegtetett a harcuk újabb vagyon szerzésével. Észre sem vették, hogyan váltak jelentéktelenné, és már nem voltál ott, hogy figyelmeztesd őket. Nem tetszett neked, és próbáltál nekik segíteni, de én tömlöcbe vetettelek, és a porhüvelyed immár teljesen az enyém volt.

-- De hát mi történt velem? Hogyhogy még élek? -- Kérdeztem megrökönyödve, de máris kitaláltam, mi történhetett.

-- Meggyőztem Scythát, hogy a tested immár teljesen az övé, és nyugodtan rendelkezzen csak felette. Felbíztattam, hogy töröljön minden rád utaló emléket, és változtasson nevet. Így lettél egy időre Scytha 2.0, és akkor aztán lassan elfeledtek téged. Ő persze későn jött rá, mekkora bakot lőtt, és az alkoholba menekült, elpusztítva minden vagyonodat, hogy aztán félholtan vegetáljon. A Magyar Birodalom lassan lehanyatlott. -- Itt elégedetten felsóhajtott, és visszaült a székére a reflektor mögé. Újra közelebb hajolt, elnyomtatta a második csikket, és folytatta. -- Ekkor azonban a világ népessége soha nem látott mértékben csökkenni kezdett, és a Választott Nép már csak egy megfogyatkozott világon tudott uralkodni. Ez persze nem tetszett, és hogy enyhítsek a népesség fogyásán, úgy döntöttem, megkegyelmezek neked. Visszakaptad régi, megtört, elfeledett, átnevezett testedet, ami már úgysem volt veszélyes rám... Akkor... De lassan megint megtapasztaltad az erődet, és korlátaidat, s mivel nem voltál elégedett, hát megmutattam neked a Fekete Futót.
És akkor mint a villámcsapás, emlékek rohanták meg elmémet, és mintha minden újra megtörténne, láttam magam előtt az eseményeket. Előző öreg, elgyötört és beteg testemben járultam Plato elé, és kértem az engedélyét az újjászületésre, új testben, a régi névvel, és minden emlékemmel, amim volt. És ő engedélyezte, és felajánlotta a Fekete Futó programot, hogy átmenekítse emlékeimet régi-magamról az újba.

Egy titkos laborban kísérletezték ki azt a módszert, amivel egy tökéletes másolatot készítettek az ember testéről, gyakorlatilag leklónozták, és napok alatt felnőtté növesztették, de ennek megvolt az a hátránya, hogy izomzata alulfejlett, szervezete sebezhető maradt, gondolatai pedig egyáltalán nem voltak.

Itt jött a képbe a Fekete Futó. A régi test tudását és gondolatait helyezték át az újba, és egy hosszas, speciális tréning után az ember mintha csak újjászületett volna egy fiatal, tökéletes, de mégis felnőtt testben. Ugyanaz az ember volt, ugyanaz a DNS, csak még meg nem rontva, sértetlenül, és jóval több tapasztalattal. Ezzel meg lehetett gátolni az elöregedést a világban, és jelentősen csökkenthető volt a népesség fogyása. Csakhogy az adatátvitel folyamata rendkívül kényes volt, sőt, egy személy minden adatához mindössze egyvalaki fért hozzá maradéktalanul... Plato.

-- Amikor úgy döntöttél, engedsz újjászületni, eldöntötted azt is, hogy megfosztasz minden olyan tudástól is, ami esetleg veszélyes lehetne rád. -- Mutattam rá, majd folytattam. -- Azt akartad, valamiféle reményt adjak az embereknek, töltsem meg mindennapjaikat tartalommal, értelemmel, de azért mégse kerekedjünk felül rajtad, meg a választott népeden...
-- Látod, mindig is az eszedért szerettelek! -- Vigyorodott el, de mosolya nem tűnt őszintének. -- És most az eszed okozza a vesztedet is, mert hiába töröltem az emlékeidet, te valahogy újra a tudás birtokába jutottál, és így nem hagytál nekem más választást, mint hogy végezzek veled!

Felállt és felragadta az SG 550-est azt asztalról. Fura volt az én BooMBlajtól zsákmányolt, fa markolattal és egyedi célzóberendezéssel ellátott fegyveremmel farkasszemet nézni, ami már úgy kezdett hozzámnőni. Megszabadultam kötelékeimtől, mégis a halállal néztem farkasszemet. De megláttam a csőben a gémkapcsot, amit olyan hirtelen ötlettől vezérelve piszkáltam bele, és igyekeztem, hogy mosolyom ne áruljon el.

-- Pártatlanságot fogadtam, tudom. -- Mondta Plato, és égnek emelte tekintetét. -- Ez a harci állomás igazából nem is létezik. Megtiltottam minden népnek, hogy ekkora tűzerővel rendelkezzen, de megtagadhattam e a saját népemtől mindezt? Persze hogy nem. Megtagadhatom e hát tőled, hogy ne szabadon, a saját fegyveredtől halj meg?

Alig vártam, hogy meghúzza a ravaszt, és amint a fegyver végre elsült, az egész a képébe robbant. A svájci fegyverek rendkívül finoman megmunkált, pontos, precíz, de kényes jószágok, és egyetlen egy kis piszok a csőben, hogy máris visszafelé süljön el.

Plato a földre esett, és elejtette a fegyvert, szeméhez kapott, de úgy gondoltam, túl fogja élni. Én viszont megragadtam az egyelőre használhatatlan SG 550-est, és rohanvást indultam a vallatószoba egyetlen kijárata felé. A kint posztoló román őrök eléggé meglepődhettek, még csak nem is volt a kezük a ravaszon, úgyhogy elég volt rájuk tartanom a füstölgő csövet, és mindketten futottak, ahogy bírtak.

Vállamra dobtam a még használhatatlanul is hasznos SG 550-est, és felkaptam az egyik otthagyott scârțâit-típusú gépkarabélyt. Most, hogy másodjára fogtam ilyet a kezemben, kicsit úgy tűnt, mint a mi Farba-sorozónk román változata, tehát fenntartásokkal kezeltem, de nem haboztam, és elindultam a hangárok felé.

Nagy volt a sürgés-forgás, most döbbentem csak rá, hogy a vallatószoba bizonyára kívül-belül hangszigetelt lehetett, mivel folyamatos tüzérségi tüzet adtak le a Nor Galben-ről, és vadászok szálltak fel meg le a kifutóin. Ahogy meg tudtam állapítani, Budapest ostroma még javában tartott, és csak reméltem, hogy nem a puccsolók állnak nyerésre. Kíváncsi lettem volna, hogy Plato, és az ő választott népe mekkora szerepet játszott abban, hogy HUpakolás Uralkodónk ilyen puccskísérletre adja a fejét, de nagyon reméltem, hogy ilyen támogatókkal a háta mögött mégsem jár sikerrel.

Egy teljes román menetoszlop jött velem szembe, én pedig jobbnak láttam fedezékbe húzódni, és feladtam azt a tervemet, hogy a könnyű menekülést választom, egy zsákmányolt géppel a hangárokon keresztül. Számomra eddig ismeretlen részeit kezdtem felderíteni a hatalmas légi bázisnak, és be kell vallanom, alaposan eltévedtem. Az egyik részen például gondtalanul sétáltam, fel is tűnt, hogy teljesen egyedül vagyok, aztán akkor lett gyanús a dolog, mikor már csak egy lépés választott el a hatalmas lebegő alkotmány szélétől, és az ott nagy fordulatszámon pörgő egyik gigantikus propellertől, ami a legevőben tartotta ezt az egészet.

Az erős szél kis híján beszippantott, de meg tudtam kapaszkodni, és csak a scârțâit-karabélyt ejtettem bele a gyorsan forgó lapátok közé, amik azonnal forgáccsá őrölték, és a töltények apró pukkanásokkal robbantak fel közben. És ez ihletet adott...

Korábban láttam már, hol tartják a szárazföldi egységeket, egy egész harckocsi-zászlóaljat, és reménykedtem, hogy a lőszert sem tartják tőlük távol. A nagy kavarodás kedvezett, hogy észrevétlenül mozogjak az állomáson, és hamarosan oda is találtam a lőszerraktárhoz. Egy 10 tonnás teherautó parkolt előtte 125 milliméteres páncélgránátokkal megpakolva, és ez tökéletesen meg is felelt a tervemnek. A sofőr éppen a menetlevelet töltötte ki, és már csak akkor vette észre, hogy leütöttem, amikor ájultan bukfencezett le a teherautó fülkéjéből a kifutópályára.

Beugrottam a járműbe, indítottam, és tövig nyomtam a gázt. A meglepett katonák alig győztek félreugrálni előlem, mindössze annyi volt a gond, hogy ahová tartottam, gyalog könnyen megközelíthető volt, de egy teherautót keresztülpasszírozni a szűkre szabott járatokon, már nem volt olyan egyszerű. Mindkét visszapillantómat és egy lökhárítót veszítettem el az első szűk helyen, de legalább nem akadtam fel.

Gyorsan hajtottam, és a propeller sem volt messze, tehát nem volt idő sem, hogy megállítsanak, én pedig kitámasztottam a gázpedált, még utoljára igazítottam a kormányon, aztán kivágtam az ajtót, és kiugrottam egy raklapnyi sátorlapra. Miután meggyőződtem róla, hogy a rakomány továbbra is jó irányba haladt, lélekszakadva rohantam az ellenkező irányba, de a robbanás, ami néhány másodperc múlva bekövetkezett, még így is nagyot taszított rajtam.

A szárazföldön ez bizonyosan nagy remegéssel járt volna, aztán lassan minden elcsendesedik. Itt viszont csendesedés helyett az egész hatalmas alkotmány lomhán elkezdett megdőlni. Először csak egy kicsit, aztán egyre jobban, végül már fekve is kapaszkodnom kellett, hogy ne kezdjek lefelé csúszni. Zuhanó és csúszkáló román katonák vettek körül hamarosan, és az egyik épület oldalába kapaszkodva feltűnt a félig vakon tapogatózó Plato is, de még ő is észrevette, mennyire elüt az egyenruhám a többiekétől, ezért tébolyodottan mutogatott rám, és az ő népe nyelvén kiáltozott:

-- Ne engedescu elmenescu! Lőjétekescu lescu! Aki végezescu vele, az kapescu egy frissenescu bevezetett pecsniscu! -- És a szőröstalpú brigád, miközben kétségbeesetten kapaszkodtak, megpróbáltak tűz alá venni engem, bár nehézkesen célozhattak közben, és többnyire egymásra lődöztek kétségbeesetten. Én azonban nem vártam meg, mire valamelyik talál végre, mint ahogy azt sem, hogy ezzel az egész hatalmas monstrummal együtt csapódjak a földbe, úgyhogy egyszerűen csak elengedtem a kapaszkodómat, és ellöktem magamat a fedélzettől.

Budapest felett találtam magam, szédítő magasságban, alattam a Duna kék csíkja, felettem az oldalára dőlt, lángoló és zuhanó Nor Galben, én pedig széttárt karokkal és lábakkal zuhantam lefelé, az ostromlott város irányába.

Sötét volt még, de ahogy keletre néztem, egy narancssárga korong éppen kiemelkedett a horizont mögül, lenyűgöző fényjátékokkal ajándékozva meg. Hideg szél cirógatott lágyan, és valljuk be, voltam már sokkal rosszabbul is! Most egészen jól éreztem magam, és a tizedikről zuhanó ember esete jutott eszembe, ahogy láttam feltartóztathatatlanul közeledni a felszínt.

-- Eddig jó...


[Folyt. Köv.]